7. Gondolatok...hírek

Szia mindenki!:DD

Sikerült megírnom egy részt, miközben tanultam a kémiát...-.-' Úgyhogy kérlek nézzétek el nekem, ha nem lett jó.:S

Ebben a részben igazából annyit szerettem volna feltétlenül belerakni, hogy Blair gondolja végig a dolgokat magában, és tisztázza az érzéseit. Na és persze avassa be barátnőit a történtekbe.:) Van benne ás dolog is, de ezt a kettőt szerettem volna hangsúlyozni. Na, hát majd kiderül..:)

Vannak ötleteim, hogy hozzam vissza Justint a történetbe, de eddig egyikkel sem vagyok igazán megelégedve.xD Mindig, mikor lefekszem aludni, ezen gondolkodok, és néha van, hogy még 11 után is forgolódok az ágyban, pedig fél 10-kor már lefeküdtem. Na, de ez nemgond. ;)

Amit szeretnék nagyon kiemelni, hogy az állam jóformán a földet súrolta, mikor megláttam a kommentek számát. 22 KOMMENT???? Azhogy? oO Leszámítjuk az enyémet, mert egyszer énis írtam, akkor 21. Azt hiszem csak egyszer írtam. Na de akkor is...21??? Nem tudom hogy kerültetek ide ilyen sokan, de üdv!:DD Ja, egyébként valaki írta, hogy facebookon írták ki az oldalam. Hát ezt sem nagyon értem, hogy hogysmint de legyen.xD Kicsit tényleg homályos, hogy ennyi ember higy került ide ilyen gyorsan, de ha már itt vannak, akkor remélem itt is maradnak.:))

Nem szaporítanám a szót. Elég ennyi is bőven.:D
Ui.: A kép sehogy nem kapcsolódik ide.xD De nekem tetszik.:)

Kellemes Olvasást!

- Köszönöm szépen a…kíséretet. – böktem ki az első eszembe jutó szót némi hálával megspékelve.

- Vigyázzatok magatokra! – folytatta az őr azt, amit Justin is folyamatosan mondogatott. Most komolyan, betanulják ezt a szöveget, vagy mi?

- Persze. – bólintottam.

- Szia, Kenny. – integetett vigyorogva Denise. Kenny? Csak nem úgy hívják?

- Szia. – mosolyodott el a nagyvállú ember.

Denisebe karoltam, és olyan gyorsan húztam el a helyszínről, ahogy csak tudtam.

Leintettük az első taxit, ami az utunkba került, mikor pedig ahhoz a parkhoz értünk, amely nagyjából egyenlő távolságra van mindkettőnk házától, összedobtuk a maradék pénzünket, és kifizettük a taxisnak a borsos árat.

- Köszönjük, viszlát! – ráztam le a leggyorsabban, és miután kiszálltam, becsaptam az ajtót, a kocsi pedig elhajtott. – A fenéért kérsz te ilyen sokat. – dörmögtem utána idegesen.

- Igen, drága volt, de legalább itthon vagyunk. – bíztatott mosolyogva Den. – Nagyon szépen köszönöm neked, Blair, hogy eljöttél velem a koncertre. – nézett rám olyan hálásan, mint még talán soha eddigi barátságunk alatt.

- Kérlek, ne említs most koncert szót, rendben? - nevettem fel kínosan. – Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy mit gondoljak. Tudod…kicsit….hogy is mondjam…felkavaródtak bennem a dolgok.

- Persze, megértem. Én sem vagyok százas. – nevetett. Elmosolyodtam.

- Holnap felhívlak. Vagy átugrok hozzátok. De te is lejöhetsz.

- Nekem mindegy, de mindenféleképpen beszélni szeretnék veled. – nézett rám mosolyogva, ám korántsem annyira vidáman, mint azelőtt. Sokkal inkább komoly volt.

- Oooké. – húztam el a szót.

- Még egyszer nagyon köszönöm, hogy eljöttél velem, Blairy. – ölelt meg szorosan.

- Igazán nincs mit. Holnap majd megmondom, hogy jó volt, vagy sem. – nevettem fel, s egy puszit nyomtam arcára, ahogy ő is az enyémre. – Jó éjt, Den.

- Justinnal teli álmokat. – kacsintott rám.

- Jaaaaaaaj. – nyafogtam.

- Szeretlek. – vetette még oda, majd vigyorogva eltűnt a sötétben.

Csendesen hazaballagtam, s amilyen halkan csak tudtam, bementem a házba. Bezártam magam után kulcsra, s be is riasztóztam. Levetettem a cipőt, kabátot, sapkát, sálat és minden egyebet, és a nappali irányát céloztam be. Alig tettem egy lépést, a nagy boltív helyén kiszűrődött a halványan pislákoló fény, ami minden egyes alkalommal ég, mikor sokáig maradok kint.

- Szia, apa! – köszöntem suttogta, miközben a fotelhez tipegtem lábujjhegyen, s egy puszit adtam arcára.

Lassan kinyílt a szeme, s mikor meglátott, mintha tűvel szúrták volna meg, úgy lett éber.

- Blair! Szia. – mosolyodott el, s összekaparta magát a fotelról. Levágódtam a mellette lévő kanapéra. – Na, milyen volt? Mesélj!

- Nos, az a helyzet apa…hogy…hát…sok minden van, amit mondhatnék. – mosolyogtam.

- Fáradt vagy. – kérdésnek szánta, de kijelentésként hangsúlyozta. Félénken elmosolyodtam. – Rendben, akkor majd holnap.

- Köszi. – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. – Megyek is aludni. Hulla vagyok. - nevettem fel halkan, majd felálltam, ismét adtam neki egy puszit, és a lépcső felé suhantam. Igyekeztem úgy vonszolni magam, mintha tényleg fáradt lennék, az igazság viszont az volt, hogy több adrenalinom volt most, mint egy tesióra után.

Mikor felértem, bezártam az ajtót, s fellélegezve hajítottam le magam az ágyra. Nagy nehezen megoldottam a ruhagondot, s percek múlva már „pizsamában” – francia bugyiban és pólóban - feküdtem betakarózva a puha ágyban.

Azon gondolkodtam, hogy gondolkozzak-e vagy ne. Hamar eldöntöttem, hogy ha már egyszer nem vagyok fáradt, és azt leplezve gyorsan sikerült is ellógnom, akkor használjam ki ezt az „előnyt”.

Tehát gondolkodni kezdtem.

Igazából először nem is tudtam min, csak úgy sorba mindenen, ami jött. Jó 5 perc után úgy éreztem itt az ideje, hogy értelmet adjak gondolatmenetemnek. Először is, ami a legfontosabb, hogy verjem ki a fejemből a kölyök szemeit. Jaj, Blair, üss rá a szádra!

- Rendben, megfogadom. – motyogtam. – Soha többet nem szólítom kölyöknek. Í…í…ígé…jaj, ígérem. – mondtam ki dühösen.

Az oka ennek a fogadalomnak az volt, hogy végülis miatta nem lett komolyabb probléma. Most gondoljunk már bele. Ha nincs ott, és elájulok – márpedig elájultam volna – akkor fekhetnék ott egy jó darabig, amíg valaki észre nem vesz. És ha észre sem vesznek? Lehet rám zárták volna még a szobát, és az egész arénát is, mivel senki nem tudná, hogy ott vagyok.

Jut eszembe. Ő honnan tudta, hogy ott vagyok? Vagy nem is tudta? Sőt, tuti nem tudta. Biztos vagyok benne. Csak véletlenül jött be. Inni akart. Igen, így van. Ez az egyetlen ésszerű válasz.

Szóval ezt letisztáztam. Semmi kölyök. És inni jött be. Már legalább ennyivel előrébb vagyok.

Na de várjunk. Akkor hogy szólítsam? Justinnak biztos nem. Az már túl hivatalos. Az olyan, mintha…nem is tudom…olyan, mintha tisztelném. Valami olyasmi. De én semmit nem érzek iránta. Jó, persze, hálát igen, mivel segített kijózanodni, de semmi többet. Az utálatom ugyanúgy megmaradt.

Vagy mégsem? Azt hiszem, nem. Mégsem. Nem utálom őt. Vagy legalábbis már nem annyira, mint azelőtt. Persze a Baby-től még mindig kiráz a hideg, de azért meg kell hagyni, a koncerten némiképp kellemesebb volt hallgatni az „új” hangjával, mint az eredetit.

Tehát akkor hogy is állunk? Utálom, vagy nem? Jó kérdés. De határozottan nem utálom. Szóval mondjuk úgy, hogy nagyon nem kedvelem.

Ó, jut eszembe! Nem adtam oda Dennek az autogramkártyákat! Jaj, a fenébe. Na majd holnap.

Szóval, ott járok, hogy nagyon nem kedvelem. Ez igaz. Jó, tehát ez is kipipálva.

Van még valami? Azt hiszem ez minden, amiről gondolkodni akartam. Tisztáztam magammal mindent, és helyreraktam az érzéseimet.

Na és akkor most jön a keményebb dió. Az OLLG.

Vajon mennyire lehet nagy dolog az, hogy engem választottak ki? Vagyis nem engem, de szerencsémre – vagy sajnos?! – mégis én lettem. Ha csak a saját eszemre gondolkodom, eléggé nagy dolog lehet. Hiszen gondoljunk csak bele! Az egész aréna úgy, ahogy van azt remélte, hogy talán ő lesz ez az OLLG izé. Egy egész aréna! Mennyi ember lehetett? 20.000? Nem éppen kevés… És azért pont én? Igen, most már biztos vagyok bene, hogy nagy dolog.

Vajon lesz ennek valami következménye?

Na ez az egyetlen kérdés, amire nem tudok választ adni. Hogyan is tudnék, mikor ez nem tőlem függ. Ennek a kérdésnek a válasza egyelőre rejtély marad számomra. Nagy rejtély.

Rendben, elég volt mára a gondolkodásból. Hirtelen eléggé álmos lettem. Ideje lenne venni egy kiadós alvást. Sok minden történt ezen a héten.

A sulis ügy…hogy kiderült, Selena tanára lesz az én tanárom…meg ez a Justinos ügy…kevés dolog, de felérnek száz másik probléma erejével.

Kényelembe helyeztem magam, belefúrtam az arcom a párnába, és felkészültem az alvásra. Kikapcsoltam az agyam, és semmire nem figyeltem. Csak aludni akartam.

Ám ez korántsem volt olyan könnyű olyan dologgal a hátamon, amit nem kívántam. Ugyanis csukott szemeim előtt megjelent valami, ami folyamatosan előttem van, és azóta sem tűnt el. Most viszont különösen erősen előjött. Ez pedig egészen pontosan Justin Bieber szeme. Azóta sem tudom elfelejteni, mióta legutoljára, meg azelőtt, és azelőtt az enyémbe nézett. Az egyetlen dolog, amely mély nyomot hagyott bennem.

~*~

- Ezt még elfelejtettem tegnap odaadni, Den. – tartottam elé képpel elfelé az autogramkártyát.

- Mi ez? – nyúlt érte óvatosan. Bíztatón rámosolyogtam, hogy nézze meg, ő pedig így tett. Lassacskán megfordította, s a szája akkora „O”-t formált, hogy annál nagyobbat már nem is lehet.

- Ez…

- Igen, tőle kaptam. Ő írta alá az ő alkoholos filcével. – előztem meg.

- Én komolyan nem hiszem el, hogy te voltál az OLLG. – szemezett egy ponttal Cassie a földön. Mondhatnánk úgy, hogy tágra nyílt, csodálkozó és hitetlenkedő tekintettel bámult egy pontot a semmiben.

- Hidd el, ahogy telik az idő, egyre jobban tűnik nekem is hihetetlennek. Tegnap még fel sem fogtam, ezért nem is vettem nagyon fel. Azóta már felfogtam, és egyre nehezebben hiszem el. – nevettem fel frappáns mondatomon.

- Egyébként olyan jó, hogy még semmit nem meséltél. Komolyan. Egy kukkot nem tudunk arról, ami a színfalak mögött történt. – reklamált Denise.

Na ezt a részét nem vártam a dolognak. Utálok múltbeli történeteket mesélni. Nem attól függ, hogy rossz vagy jó élmény volt, hanem egyszerűen csak nem szeretek ilyenekről beszélni. Nincs gond a beszélőkémmel, de inkább csevegek valamilyen témáról valakivel együtt, minthogy én meséljek valakinek valamit.

- Oké. Egy szuszra elmondom nektek. Ne szóljatok közbe. Minél hamarabb túl akarok lenni rajta. – kértem őket.

- Nem ígérek semmit. – vigyorgott Denise.

- Én ígérek. Nem szólok közbe. – mondta Cassie együtt érzőn, majd elnevette magát.

Nagyot nyeltem, s gyorsan egy vázlatot állítottam össze a fejemben.

- Lejöttem a színpadról, váltottam pár szót egy csajjal meg az egyik táncossal. – teljesen magam elé képzeltem a képet. – Aztán hirtelen mindenki feloszlott, és eltűnt. Egyedül maradtam, így elindultam valamerre. Végül egy olyan folyosón kötöttem ki, ahol az öltözők voltak. – ekkor Denise szeme felcsillant, és vigyorogni kezdett. – Nem, nem nyitottam rá. – állítottam meg a fantáziáját. – Megláttam az egyik ajtón a Teakonyha feliratot, és mivel a rosszullét kerülgetett, így bementem. Töltöttem inni, de miután ittam sem lettem jobban, így leültem, hátha attól elmúlik. Aztán hangokat kezdtem hallani a másik szobából. A két szobát összekötő ajtó résnyire nyitva volt, így hallottam Justin hangját, és egy nő hangját. A nő le akarta mondani a következő koncertet, de Justin nem. – Azt a részt kihagyom, hogy a rajongóit nem akarta elkeseríteni. Nehogy még a végén bebeszéljem magamnak, hogy tiszteletreméltó ember. – Aztán a nő kiment, és én is úgy gondoltam, hogy ideje indulnom, hogy megkeresselek. – néztem Denre. – De a hasam nagyon fájt, meg a fejem is, na és hányingerem volt, meg szédültem. – soroltam visszaemlékezve a fájdalomra. – Úgyhogy mikor felálltam, hogy kimenjek, hirtelen elkezdett sötétedni minden, végül pedig képszakadás. Bumm. – fejeztem be vigyorogva.

- Ne csináld. Komolyan elájultál? – kérdezték majdhogynem egyszerre.

- Azt hiszem. – mosolyogtam oldalra hajtott fejjel.

- Na és ugye szájon át lélegeztetett? – pislogott nagyokat Den.

- Fúj. – fintorogtam. – Dehogyis. Legalábbis szerintem. Ki tudja mit csinált, míg nem voltam magamnál. – vigyorodtam el. Jó volt kicsit cukkolni Deniset. – Okés, abbahagyom. – paskoltam meg felém közelebb eső térdét.

- Folytasd! – kért Cassie.

- Okés. Szóval…elájultam, ő meg felkeltett. Átkísért az öltözőjébe…

- MICSODA? – kapott a szájához Den.

- …leültetett a fotelébe…

- NEMÁÁÁR! – újabb sokk.

- …és beszélgettünk egy nagyon kicsit. Megkérdezte a nevem. Azt mondta szép…

- KOMOLY? – és egy újabb.

- …aztán bejött valami Sc…öhm…fogalmam sincs kicsoda.

- Scooter? – ezt némiképp halkabban kérdezte.

- Aha, szerintem az. De őt gyorsan lerázta. Aztán felhívtalak téged… - néztem Denre. - …és mire felnéztem rá, ő már át volt öltözve.

- TESSÉK? És te nem láttad, ahogy átöltözik? – kérdezte elképedve.

- Nem.

- Úristen, láthattad volna a felsőtestét. Anyám, Blair, hogy te mi piszok szerencsés vagy már! – bökött oldalba.

- Mi történt aztán? – kérdezte Cassie. Bár nem mutatta, láttam rajta, hogy izgatott a „folytatás” miatt.

- Aztán megkért, hogy maradjak ott, és majd küld értem valakit, aki kivisz…

- Milyen figyelmes! – szólt közbe olvadozva Den.

- …de én visszamondtam. Azt hiszem. – gondolkodtam el.

- Tényleg? – tátotta el a száját.

- Aha. – vontam vállat. – Aztán pedig megölelt, és…

- MI? MEGÖLELT???

- …és elment. – mosolyogtam rájuk.

- BLAAAAIR! Annyira szerencsés vagy, az Isten áldjon meg! – vágta be a durcit Denise, de azért csillogó szemekkel nézett rám.

- Persze. Roppantul. – forgattam meg a szemem. – Ja, és még mondott valamit. – jutott eszembe egy fontos pillanat.

- Csak nem szerelmet vallott? – nyújtotta rám a nyelvét.

- Majdnem. – ingattam a kezem ide-oda. Denise szeme kitágult. – Dehogy. – nevettem fel. – Csak annyit mondott: „Van egy utálóm, akit szeretek.” , vagy valami ilyesmi.

- Ez annyira szép. – könyökölt a térdére Denise és Cassie is.

- Hidd el, én nem akartam ott lenni. Szíves örömest átadtam volna neked a helyem. – néztem Denisere bűnbánóan. Olyan érzésem volt, mintha megfosztottam volna őt ettől az élménytől.

- Ugyan már, csajos, nehogy ezen rágd magad. – mosolygott, s megölelt.

- Megmondtad neki, hogy nem szereted őt? – lepődött meg Cassie. Szerintem még csak most esett le neki, hogy mit mondott Justin.

- Most el kellett volna játszanom a meghatódott rajongót? Na persze. Az megalázó lett volna számomra, hogy odáig süllyednék. Ennél azért ő is többet érdemel.

- Nem adta meg a telefonszámát véletlenül?

- Ugyan már, Den. – nevettem fel. – Egy szerencsétlen OLLG voltam, miért adta volna meg?

- Lehet azóta folyamatosan rád gondol, és nem tud kiverni a fejéből, és rólad is álmodott, és…

- Jó, köszi. – állítottam le. – Nem hinném.

Megcsörrent a telefonom. A képernyőre néztem. Ismeretlen szám volt.

- Igen? – szóltam bele.

- Szia, Blair. Anne vagyok.

- Ó, szia Anne. – kicsit fura volt tegezni, de ebben állapodtunk meg. – Adódott valami gond?

- Nem, nincsen semmi. Csak azért hívlak, hogy megbeszélhetnénk az órák időpontját. Most már tudok mondani pontos időpontokat is.

- Rendben, máris szerzek egy papírt. – Cassise érdeklődve nézett rám, mire csak egy „majdelmondom” pillantást vetettem oda, s az íróasztalomhoz siettem. Az első kezembe akadó papírt megfogtam, majd egy tollat, és felkészültem az íráshoz. – Mondhatod.

- Hétfőn délelőtt 10-től 12-ig. Kedden délelőtt 9-től 11-ig. Szerdán fél 11-től délután 1-ig. Csütörtökön délután 3-tól 5-ig. – ezen felakadt a szemem. – Pénteken nem lenne órád. Szombaton viszont reggel fél 9-től 12-ig. Vasárnap megint nincs órád. Jó lenne ez így neked?

- Persze. – vágtam rá egyből. Végülis mi mást tehetnék?

- Rendben. Akkor holnap…hétfő van, igen…akkor holnap 10 előtt ott vagyok. – egyeztette velem is és magával is.

- Rendben. Várlak. – vigyorogtam.

- Így van, szeretem a lelkesedést. – nevetett fel. – Holnapra viszem a könyveket, amik szükségesek.

- Rendben, köszönöm szépen.

- Ez természetes. Akkor holnap!

- Holnap. – mosolyogtam.

Elköszönés után leraktam a telefont, és vigyorogva fordultam a lányok felé.

- Ez ki volt? – érdeklődték kíváncsian.

- A magántanárom.

- Komolyan? Erről még nem is meséltél.

- Tudom. Most akarok. – sétáltam feléjük, és visszaültem eredeti helyemre. – Arra kérlek titeket, hogy ne vegyétek nagyon fel a dolgot, és próbáljátok meg a lehető leghiggadtabban lereagálni. – néztem rájuk komolyan.

- Hú, miről van szó? Csak nem Justin lesz az? – vigyorgott Den.

- Nem. De…na. Inkább mondom. Szóval a magántanárom Anne Marlock. És ő nem csak az én tanárom, hanem… - mély levegőt vettem. – …Selena Gomez tanára is.

Erre mindkettejük szeme kitágult, és csodálkozva néztek rám.

- Te.Jó.Isten. – szótagolta a szavakat Cassie.

- Justin Bieber OLLG-je voltál, és Selena Gomez tanára a te tanárod? Blair, te most komolyan híres lettél? – tátotta el a száját Denise.

- Dehogyis lettem híres, csajok. – nyugtattam meg őket. Mindketten szomorúan néztek rám. – Ezek nekem semmit nem jelentenek. Ugyanaz a Blair vagyok, ti pedig a legjobb barátnőim. – mosolyogtam rájuk.