5. A koncert

Halihóó, lányok!

Megérkezett az a rész, amire remélem már sokan vártatok.:)) Féltem tőle, hogy mennyire fogom tudni úgy megírni, hogy átadjam azokat az érzelmeket és érzéseket, amiket akarom, hogy érezzetek. :)) Kérhetném, hogy tájékoztassatok majd? :))

A kommentekről is ejtenék pár szót...ugyebár új a blog, még csak az 5. fejezet. De reméltem még az elején, hogy talán ez is fog annyira menni, mint a másik blogom megy. De sajnos nem. :/ Nem igazán kapom a komikat, amit kapok is igazából nem sokat tartalmaznak. Ne értsétek félre, kérlek titeket, mert ezzel csak annyit akarok kifejezni, hogy nem nagyon tudom behatárolni, hogy mennyire tetszik nektek, és mennyire nem.

Arra szeretnék mindenkit megkérni, hogy ha tetszett, akkor írjon egy kommentet, ha nem tetszett, akkor szintén írjon kommentet. És az is rettentő jól esne, ha bővebben kifejtenétek a véleményeteket, csajok.!:/:)

Rendben, ennyi lenne. Szeretnék még most hétvégén egy következő részt hozni, mert már megvan a folytatás, és nagyon szeretném írni. :D Akkor most legyek gonosz, és mondjam azt, hogy minél több komment, annál hamarabb jön a rész? :$

Na, okés, ennyi lenne. Nem akarok túl sokat írni. Még csak annyi, hogy mostantól szeretnék minden fejezetet egy képpel indítani. Igyekszem a témának megfelelőt hozni. :) Ehhez például pont nem is sikerült. :D Nincs benne semmi extra, nekem mégis annyira tetszik.:)

Kellemes Olvasást.♥:)

- 3 ……………….. 2 ……………….. 1 ……………….. – Annyira elhúzták a visszaszámlálást, hogy azt hittem elalszok. Nem lehetne egyszerűen csak kiugrani a színpadra, és énekelni? Komolyan…

- JUSTIN BIEBER !! – kiáltották a 0 helyett.

A dobhártyám már most kettészakadt, az tuti. És még csak a koncert első perceiben vagyunk. Biztos átgondoltam én, hogy hova jöttem? Na jó, ez hülye kérdés. Egyértelműen nem.

Újra összerezzentem, mikor hangos dobszólóba kezdett valaki, miközben nagy füst körbevett valami izét, ami felfele jött. Mint pár perc múlva kiderült, a gyerek állt ott.

Kicsit fura volt, hogy mindenki sikongat, vigyorog, bőg, én pedig higgadt fapofával állok a tömeg kellős közepén. Lehet jobb lett volna egy olyannak eladni a jegyemet, aki akart is jönni. Mi van, ha most egy másik Bieber-fan sír, hogy nincs jegye? Én meg itt unom a fejem a világ elvileg egyik legnagyobb sztárjának a koncertjén. Gondoltam ez így kicsit nincs rendjén, így fogtam magam, és felálltam a székemről, amin eddig a lehető legnyugodtabban ültem.

Elkezdett énekelni, engem pedig kirázott a hideg. Nem, nem azért, mert rossz a hangja – bár azért sem vagyok oda – csak úgy szimplán ettől az egésztől, mikor végigfutott a fejemen, hogy 2 óra szenvedés vár rám.

A szám eléneklése után szónoklatba kezdett a kölyök.

- Sziasztooook! – üvöltötte a mikrofonba.

- Basszus halkabban már. – morogtam magamnak, s kellemetlenül befogtam a fülem. Rá kellett jönnöm, hogy semmit nem segít. Főleg, hogy Denise mellettem olyan hangerővel sikítozott, mintha egyenesen a fülembe ordítana.

- Tudjátok, jó újra itthon lenni. Veletek. Bár Stradford nincs közel, de mégis Kanada. – hangja néha-néha elcsuklott a lihegéstől. – Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek a koncertre. És csak hogy tisztában legyetek azzal, hogy milyen jó dolgot tettetek emberekkel, el kell, hogy mondjam, hogy a bevétel 30%-át a Pencils of Promise alapítványnak utaltuk. Mindez nélkületek lehetetlen lett volna, tehát köszönjük mindenkinek! – Most olvadjak el? Na jó, azért be kell valljam, szép dolog, hogy ilyen sokat adományoz. – És akkor folytassuk is a koncertet, mondjuk a….a…. – gondolkodott el.

- BABY! – kiabálta a közönség óriási hangerővel, mire Bieber elvigyorodott, a zene pedig indult is.

Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem.

Nyugi, Blair, egyszer meg bírod hallgatni. Nem lesz olyan rossz. Elvileg mélyebb a hangja. Csak nyugi…

Jöttek sorba a számok. Már vagy a 10. következett. A fene jegyezte meg a dalok nevét, csak hallgattam őket. Igazából kicsit jobban megszerettem őket a mostani hangja miatt, de ez a „megszerettem” dolog még fényévekre van attól, hogy „szeretem”. Úgyhogy csak maradjunk annyiban, hogy a mínusz 100-ról felemelkedtünk mínusz 99-re.

És megint szónoklatba kezdett.

- Amint tudjátok, október 2-án megjelent a karácsonyi albumom. – erre persze még hangosabban kezdek sikítozni, csak azt nem értettem, hogy. Eddig is torkuk szakadtából ordítottak, akkor most hol jön ki több hang?! – A Mistletoe-t már énekeltem, így gondoltam, belevihetnénk az egészbe egy kicsit több új számot. Én a Fa La La-ra gondoltam.

A közönség úgy őrjöngött, mint…nem is tudom…erre nincs megfelelő hasonlat. Ezt látni kell, hogy mennyire őrültek. Már értem, miért nyilatkozta egyszer a kölyök azt, hogy őrültek a rajongói. Jó értelemben persze, de azért szerintem ez kicsit tényleg sok.

- Arra gondoltunk a csapattal, hogy most egy különleges OLLG-t tartanánk. – Aha, és az mi?

- Az OLLG az, amikor felhívnak a színpadra egy lányt. – ordította felém Denise, hogy halljam. Ó, milyen jól sejtette, hogy gőzöm nem lesz róla, mi az.

- A One Less Lonely Girl helyett a Fa La La-t énekelnénk. Mit szóltok hozzá? – vigyorgott a színpadon tökifej. Ha jobban belegondoltam, szinte végigvigyorogta az egész koncertet, kivéve a lassú számokat. Jó volt látni, hogy valaki ennyire élvezi azt, amit csinál.

Éppen beszélni akart, mikor hirtelen elakadt a még ki nem jött hang, és a füléhez nyúlt. Valamit mondtak neki, amire bólintott.

- Most kaptam az infót, hogy nekem kell választanom. Ajaj. – sóhajtott fel. – Bocsi, lányok, hogy nem tudlak mindegyikőtöket felhívni a színpadra.

Rögtön rávágtam gondolatban, hogy „Óó, na persze. Gondolom mennyire.” , de az, amit láttam rajta, arra késztetett, hogy elszégyelljem magam, már csak azért is, mert ilyenre gondoltam. Az arcán tényleg tükröződött, hogy sajnálja. És ez fura volt. Lehet csak most csinálta ezt, de lehet nem. De én akkor is azt hiszem minden egyes alkalommal, mikor véletlenül neten meglátok egy ilyen videót, hogy csak eljátssza. De nem. Legalábbis most nem tette.

- Legyen a…B2 szektor. – mondta a mikrofonba, majd az említett helyre nézett.

- Neeeeeeeeeee! – sikított fel mellőlem Denise. – Neeee, ezt nem hiszem eeeeel! – kapott a szájához, és arca fájdalmas maszkot öltött fel. – Miért nem C2? – fordult felém.

- Nem…nem tudom. – néztem rá megilletődötten. Nem tudom, mi ütött belé. Úgysem lett volna esélye, hogy őt válasszák ki. Ő is tudja. De azért elhúztam a szám, mintha együttérzően én is bánnám a dolgot.

Majd hirtelen fájdalma eltűnt az arcáról, és megvillant a szeme.

- Fogd a motyód! Gyorsan! – ő is az övé után nyúlt, miközben sürgetve egem bökdösött.

- Mi? Miért? – sokkoltam le.

Válasz helyett a kezembe nyomta a kabátom. A táskám rajtam volt.

- Úristen, a kishúgom! – ágaskodott fel, és megpróbált átnézni a tömegen. – Kérem, engedjenek! A kishúgom! – kiáltozta kétségbeesetten. Kézen ragadott, és a kialakult pár centis „folyosón” elkezdett keresztülhúzni a tömegen. Nem igazán volt valami hű de sok hely az emberek között, így csodálkoztam, mikor egész gyorsan haladva lépegettünk a tömegben.

- Milyen kishúgod? Nincs kishúgod. – hajoltam hozzá közelebb.

- Shhh! – fordult hátra. – Kérem, engedjenek el, a kishúgom elment tőlem! – furakodott továbbra is.

Legalább fél percig furakodtunk át mindenkin, néha-néha rátapostam valakinek a lábára, de időm sem volt bocsánatot kérni, annyira húzott Den. Majd hirtelen megállt, és körülnézett.

- A B2-ben vagyunk. – fordult felém győztes, örömteli vigyorral.

Nekem pedig leesett az állam.

- Te komolyan ennyire kreatív vagy, vagy már előre eltervezted, hogy mit fogsz csinálni, ha nem vagy benne az OLLG-jelöltekben? – kérdeztem komoly meglepődöttséggel.

Nem válaszolt, mivel tekintete valami fényes felé szegeződött. Az enyémet is odavonzotta. Mint kiderült, a nagy világítást egy reflektor okozta, ami körülöttünk sürgött-forgott. Később arra is rájöttem, hogy most történik meg a „kiválasztás”.

- Én, én, én, én, én! – mondogatta mellettem Denise.

- Te, te, te, te, te! – nevettem.

Több csigalassú másodperc telhetett el, mígnem végre megállt a fénycsóva.

A szívem abban a pillanatban kettőt dobbant egyszerre, majd leállt. A reflektor rám szegeződött.

- Úristen, ÉN! – kiáltott fel mellőlem egy csaj.

Ekkor viszont mintha egy követ hajítottak volna le a vállamról. Komolyan azt hittem, hogy én leszek az. Az viszont azért több lett volna, mint durva.

Nem sokkal később nagy tömegnyomor alakult ki ott, ahol két nagytestű melák próbált áttörni. A felkarjuk akkora volt, mint az én csípőm.

- Az a csaj! – olvastam le az egyik szájáról. Á, szóval ők viszik fel a színpadra?

Már csak pár méterre voltak tőlünk, s ahogy közeledtek, mintha az aréna egyre hangosabb lett volna. Majd egy hirtelen pillanatban valaki meglökött oldalról, s bekerültem valami erősen világító izé alá.

Hunyorítanom kellett, hogy lássak, annyira erősen szegeződött rám.

- Gyere, kiviszünk. – mondta nekem az egyik férfi az kettő közül, akik az előbb még méterekkel arrébb voltak.

- Micsoda? Nem! Én vagyok az!!! – jelent meg mellettem az a lány, aki a szerencsés kiválasztott. De miért üvöltözik? Arca tele volt méreggel, dühvel és mérhetetlen haraggal.

- Mit csináltam? – kérdeztem megszeppenve a férfira nézve.

A két férfi körbezárt két oldalról, az egyik belém karolt, és húzni kezdett.

- Hova visz? Kérem, engedjen el! – néztem hol az egyikre, hol a másikra, s éreztem, ahogy kezem-lábam remegni kezd a hirtelen jött félelemtől. Hova akarnak ezek vinni? Nem csináltam semmi rosszat.

Hátrapillantottam Denisere, hogy segítséget kérjek, de ő csak vigyorgott, és a hüvelykujját mutogatta felém. Nem sokkal arrébb állt a kiválasztott csaj, aki sírva nézett utánam.

Mi történik itt? Hát nem a kiválasztottért jöttek? Miért nem őt viszik? Én nem akarok innen kimenni. Nem akarom itt hagyni Deniset. Hova visznek?

Kabátom már nem volt a kezemben. Úristen, hova tűnt? Te jó ég, elhagytam?! Jaj, istenem, remélem még Denise közelében ejtettem el, hogy megtalálja.

Szívem szinte vágtatott a mellkasomban, kivert a víz. Tenyerem izzadt, s elég rendes halálfélelmem volt. Pánikoltam.

Itt-ott rátapostak a cipőmre, és ide-oda lökdöstek. Jó érzés volt végre átlépni egy ajtón, ami miután bezárult, csendet és nyugalmat adott.

- Miért hoztak el? Nem csináltam semmi rosszat, esküszöm. – hangom remegett az elfojtott sírástól. Igen, a sírás kerülgetett. Nagyon is.

- Máshogy nem tudunk a színpadra juttatni, csak ha kihozunk a tömegből. – ez egy magyarázat lett volna? Nem igazán értettem.

- Milyen színpad? Hova visznek? Kérem! – esdekeltem, de semmit nem hatott. Továbbra is húztak egy fehér folyosó mentén, de már nem préseltek annyira össze.

Feladtam a küzdelmet. Nem volt értelme. Visznek a…nem tudom hova. Egy a biztos, hogy a hányinger kerülgetett. Hányinger, sírás, görcs, pánik…mit ne mondjak, kellemes hatása volt egyszerre…

Majd egyszerre sok ember jelent meg körülöttünk, s minden tekintet rám szegeződött.

- Szia! Nagyon szerencsés vagy! – mosolygott rám egy nő, miközben rám akasztott valami kütyüt.

- Mi? Miért? Miről van szó? Kérem, valaki mondja el. – borultam ki, s nem bírta tovább. Egy könnycsepp végig folyt az arcomon. Gyorsan szipogtam kettőt, s visszatartottam a többi cseppet.

- Egész egyszerű. Téged választottak ki az OLLG-re. – megint rám szerelt valami elektronikát.

- Nem tudom eldönteni, hogy örömében sír, vagy nem. – valaki sugdolózott mögöttem. – Alig akart velünk jönni. Scoo, biztos jó ötlet őt választani?

Hátrafordultam a hang irányába, s az a férfi beszélgetett egy másik férfival, aki végigvonszolt a tömegen. Az a nagy melák, amelyiknek akkora a felkarja, mint az én csípőm, néger volt, és kopasz.

- Nem lesz sok dolgod, csak felmenni a színpadra, leülsz a székre, majd a szám végén lesétálsz. – mondta nekem a nő. – Mi a neved egyébként?

- Blair. – vágtam rá ijedten.

- Nyugi, nincs semmi baj. – nevetett. – Úgy nézel ki, mintha valami kínzásra vinnénk. Csak egy koncert, nyugodj meg.

Nagy nehezen bólintottam, de nem nagyon akartam belegondolni a jelentőségébe.

Koncert…Justin Bieber…OLLG…kiválasztás…én…idehoztak…felszereltek…színpad.

ATYA VILÁG!!

Nem mondod, hogy én vagyok az OLLG?

A tudat szinte fájón hasított belém. Nem, az teljességgel lehetetlen. Egyszerűen…áh, nem. Ez képtelenség. Ez…jaj, te jó ég. Hogy kerültem én a képbe? Nem…nem, ez komolyan nem történhet meg. Istenem, miért? Utálom őt, könyörgöm! Minek hoztál ide, Istenem? Miért én? Nem, nem akarom!

- Már vége a Mistletoe-nak, úgyhogy menjünk a színpadhoz. – intett a nő, és elindult.

- Várjon! – szóltam utána kétségbeesve. Nem állt meg, csak hátrafordult, így követnem kellett. – Én...nem…nem akarom ezt.

- Tessék? – állt meg azonnal meglepődve.

- Sajnálom. – tártam szét a karom egy pillanatra, s miközben visszaeresztettem, melléálltam.

- Úgy érted, nem akarsz lenni OLLG? – ráncolta a szemöldökét.

- Nem tudom pontosan mi az, de úgy. – rántottam meg észrevehetetlenül a vállam.

A nő a füléhez kapott, s koncentrálva hallgatott valamit.

- Sajnos nem tudunk mit tenni. Fel kell menned. – nézett rám pillanatok múlva. – Justin mindjárt a megfelelő részhez ér, és már nincs idő új lányt keresni.

- Akkor énekeljen tovább. – néztem rá hülyén, hogy ez miért nem jutott eszébe.

- A koncertnek van egy menete. Nem boríthatjuk fel. – magyarázta. – Ugyan már, egy virágot csak el tudsz fogadni. – próbált buzdítani, majd karon ragadott, és húzni kezdett.

- Uramisten. – vettem reszelősen levegőt, s igyekeztem a leghiggadtabb maradni, ami egyre lehetetlenebbnek tűnt.

Mi van Deniseszel? Vajon ő tudja, mi történik velem? És vajon megtalálta az elveszett kabátom? És ha aggódik? Én is aggódom érte. Nagyon. Ott hagytam egyedül és még csak nem is tudtam vele beszélni, mielőtt elhurcoltak volna.

- Állj oda. Mindjárt jönnek. – szakított ki rövid monológomból a nő. Nem mozdultam, így ő toloncolt oda a lépcsőhöz.

Amint ezt megtette, két fiú jelent meg előttem.

- Gyere. – nyújtotta felém az egyik a kezét mosolyogva.

- Mi? – értetlenkedtem.

- Te jössz. – intett a fejével a színpad felé.

Nem tudtam mit tegyek, és hirtelen nem is kapcsoltam, hogy miért is kellene mennem, de a kezem megfogta az övét.

Segített felmenni azon a pár lépcsőfokon. Tekintetem a földet pásztázta, ám amikor sima padlóra értem, merészkedtem felpillantani.

A látvány igazából nem nagyon lepett meg, csak szokatlan volt. Sokszor álltam már színpadon, így nem idegen számomra, hogy mit jelent az: szerepelni. A modellkedés színpaddal járt. Viszont sosem volt még olyan, hogy ekkora nagy lett volna a közönség. Ennek a fele, ha valaha volt. De lehet még annyi sem. És ez ijesztet meg.

Megszeppenve követtem a fiúkat, akik két oldalról közrefogtak, így igazából ők vittek. A dob sokkal közelebb volt innen, mint odalentről, így eléggé bántotta a fülem a hangos zene. Mindenhonnan fények jöttek, így a nézőteret jóformán nem is láttam. Néha-néha, mikor éppen nem a szemembe tűzött az óriási fénycsóva, láthattam, hogy mennyire óriási is az aréna. És hogy minden egyes négyzetcentiméterén emberek vannak. Szerintem nem is volt üres hely.

Leültettek egy székre, én pedig megpróbáltam mosolyogni. De alig ment. A szívem a torkomban dobogott, a kezem és lábam remegett, levegőm rémesen göröngyös utakat tett meg, hogy eljusson tüdőmig, és nem legutolsó sorban teljesen rémült voltam. Olyan érzésem volt, mint mikor elhoztak az őrök a nézőtérről.

Eddig csak hallottam a zenét, viszont mikor láttam, hogy az első sorban mindenki egy bizonyos pontra fókuszál – ki sírva, ki vigyorogva – én is arra néztem. Justin Bieber jött lefelé egy emelkedőről. Egyenesen felém tartott.

Ekkor elkapott az a fajta halálfélelem, ami még annál is rosszabb volt, mint amit a mai napon egyszer már megtapasztalhattam – szintén akkor, mikor „kiválasztottak”. Bár még volt vagy 30 méter köztünk, de mégis annyira közel éreztem. Mintha már be is lépett volna az aurámba. Emlékeztettem magam, hogy mosolyogjak, de a szám annyira remegett, hogy nem akart húzódni. Elnyitottam ajkaim, és úgy próbálkoztam. Valamivel sikeresebb lett. De az őrült szívverésem ettől még nem lett lassabb. Azt hiszem, egy Ferrarit most simán lehagyott volna.

A víz teljesen kivert, és minden bajom volt. A szék kényelmetlenné vált, a gombóc a torkomban növekedett, alig tudtam nyelni. Borzalmas volt.

De ő csak közeledett, és közeledett. Mosolygott, és csillogott a szeme. Már azt is láttam. Közel volt. Talán némi fáradtság pihent az arcán, ennek ellenére ennek semmi nyoma nem volt a dalban, amit éppen énekelt.

(2:11-3:30)

Be my date this christmas eve
Be my holiday, my dream!
Lay your head on me
I got you baby!

Mellém ért. Annyira közel volt, hogy éreztem a erejét felém áramlani. Érzetem, hogy teljesen fel van töltődve, az adrenalin szintje az egekben van. Teste melege szintén körbevett, amitől azt hiszem, elpirultam.
Kissing underneath the tree,
I don't need no presents, girl

You're everything I need.
Let me give you all of me to you

Together on this christmas eve...

Hátulról megkerült, majd a közönség felé indult. Ekkor volt időm fellélegezni, és gyorsan gondolkodni egy keveset.

Annyira közel volt. És egy pillanatra elállt a lélegzetem, teljesen biztos vagyok benne. Hogy lehet az, hogy utálom, mégis az előző pillanatokban cseppet sem bántam a közelségét? Pedig általában akit utálunk, azt megpróbáljuk a lehető legtávolabb tartani magunktól. Én márpedig biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem kedvelem őt még egy hangyányit sem. Jaj, de hát akkor miért gondolom azt, hogy annyira gyönyörű volt a szeme? Olyan volt, mint az olvadt csokoládé. Lágy, kellemes, és nyugtató. Csak pár pillanatig néztem bele, de annyi elég volt, hogy kellemesen megdermesszen.
Be my, be my Christmas eve!
Be my, be my Christmas, christmas!
Be my, be my Christmas eve!

A rajongókhoz hajolt, és megfogta pár ember kezét, majd felegyenesedett, és felém fordult.
I promise I won't do you wrong!

Úgy szegezte nekem ezt a sort, mintha legalábbis valami jelentősége lenne. Mintha tényleg ígéretet tenne nekem. Pedig csak egy dal volt, aminek ez volt a szövege. Persze, nekem is ilyen mákom van…pont egy szerelmes dal…jaj. De olyan furcsa volt, hogy ennyire…érzelemmel énekel. Így van, ez a helyes. Érzelem volt a hangjában.
Be my date this christmas eve!
Be my holiday, my dream!
Lay your head on me

Elég hosszú volt ez a pár sor, hogy átszelje a kettőnk közti távolságot, és mellém érjen. Útközben az egyik táncos virágot adott a kezébe.
I got you baby!

Teljesen közel volt. Ez már tényleg közel volt. Közelebb, mint amit én közelnek képzelnék. Mosolyogva adta át a virágot. Mosolya figyelmeztetett, hogy mosolyogjak. Így hát azt tettem, és elvettem az óriási csokrot, ami fehér rózsákból állt, és sárga csomagolópapírba volt helyezve. Nagyon szép volt.
Kissing underneath the tree,
I don't need no presents, girl

You're everything I need.

A legkevésbé sem számítottam arra, amit tett. Majdnem lehidaltam, mikor még közelebb lépett, amit nem is tudom hogy csinált. Hasa hozzáért a combomhoz. Remegni kezdtem. De ez még semmi volt ahhoz képest, amit ezután tett. Kezét nyakamra simította, hüvelykujjával állkapcsomon simított végig. És ami még ezt is tetőzte – és egyben kinyírta a szívem – hogy homlokát az enyémnek döntötte. Ekkor betelt nem csak a pohár, hanem már egy egész hordó is, és annyira remegtem részben az izgatottságtól, részben attól, hogy mennyire nem akarom én ezt az egészet, hogy a virágot is majdnem elejtettem.
Let me give you all of me to you!

Together on this christmas eve!...
Egy centivel sem hajolt távolabb, szeme fogságban tartotta az enyémet. Jelen pillanatban nem igazán tudtam elképzelni, hogy milyen is lehet az arckifejezésem. De egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni, csak arra a két dologra, ami majdhogynem átszúrta a szemem, annyira mélyen belevéste magát. Ez a két dolog a két csodás mogyoróbarna szeme volt.

Hirtelen lekapcsolódtak a fények, és minden eltűnt. Olyan volt, mintha megvakultam volna. Szemem nem tudott reagálni a gyorsan megváltozott színre.

Annyit viszont tudtam, hogy egyedül maradtam. Nem volt a közelemben senki. Bár nem láttam, de éreztem. Vagyis…a semmit éreztem, tehát senki nem volt ott. Megijedtem.

- Gyere. – szólalt meg mögülem egy hang. Rögtön megkönnyebbültem.

Megfogta a derekam, és segített leszállni a székről, majd pedig letámogatott a színpadról is.

A szívem annyira gyorsan vert, hogy olyan érzésem volt, nyomban összeesek.