6. Talán nem is olyan rossz arc...

Na hali, csajok!!:)

Nagyon boldog vagyok, hogy tudtam hozni részt. Bár a töritémazáróra még egy kukkot nem tanultam, de szerdáig még van időm, azt hiszem. :DD

Nagyonnagyon szépen köszönöm a kommenteket, amiket kaptam!♥♥ Nagyon hálás vagyok mindegyikért. Csak annyit szeretnék hozzáfűzni: Nirako, igazad van!:) Szerintem nem kell részleteznem, tudod majd, hogy mire gondolok.:)

Na és akkor a részről pár gyors szó: Igyekeztem úgy megírni, hogy előjöjjön az, hogy Blair utálja Justint. És arra is próbáltam figyelni, hogy ez az utálat némiképp csökkenjen, és találjon Blair jó dolgokat is Justinban. A célom nem az volt, hogy megszerettessem vele, hanem csak hogy némi pozitivitást vigyek belé. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült.:))

Ha szerintetek túl messzire mentem, vagy szerintetek gáz rész lett, akkor szóljatok, és visszacsinálhatom. Azt nem tudom hogy, de valahogy...:D De azért remélem arra nem lesz szükség.:$

És akkor nuku duma...

Kellemes Olvasást.♥

Az a valaki segített letámolyogni a színpadról. Mint utólag kiderült, az a táncos volt, aki felmenni is segített.

- Köszi. – mosolyogtam rá, miután visszaadta a virágot, amit véletlenül elejtettem útközben, és felvette.

- Ugyan. – mosolygott vissza, majd megjelent az oldalamon az ismerős nő, így a táncos elment.

- Na, túlélted? – nevetett fel.

- Nem tudom… - nyeltem nagyot, hogy megpróbáljam eltűntetni a gombócot a torkomból. Nem éppen sikerült…

- Jaj!– csattant fel, majd hirtelen össze-vissza kezdett kapkodni. – Kenny, gyere ide! Michael, hív Scooter! Jaj, a szobába hagytam a dossziét! Jennifer, légyszi, szólnál Ricknek? – úgy tűnt, mintha teljesen elvesztette volna az irányítást.

Megragadt a fejemben az utolsó szava. Rick. Hjaj, Rick…Jó lett volna, ha nem csal meg harmadjára is. Legalább most lenne valaki, aki helyrerázna ebből az állapotomból. Bár még csak 2 napja vagyok nélküle, hiányzik. Jó lenne, ha itt lenne még nekem. De hát nem tudok mit csinálni, ha egy szemét dög.

Szerettem volna megkérdezni, hogy akkor most mit kell csinálnom, de meglepődve kellett észlelnem, hogy nincs körülöttem senki. Körbefordultam, de mindössze egyetlen statiszta bámult valami lapot. Megindultam felé, de az hirtelen a fejéhez kapott, és elrohant a velem ellenkező irányba.

- Na basszuskulcs. – hördültem fel kétségbeesetten, és egyben mérgesen is. – Oké, nyugi, Blair. – fújtattam nagyot.

Ismét körülnéztem, hogy merre kérhetnék segítséget, de csupán a színpad falait láttam, és egy fehér folyosót, ami kivezetett innen. Merre mehetnék, ha nem arra?

Szapora léptekkel siettem arra, ám jó 30 méter után rá kellett jönnöm, hogy a szerencse most nem az én oldalamon áll. A folyosó ugyanis 3 felé ágazott. A gáz pedig az, hogy gőzöm sincs merről jöttünk idefelé. A középútra hagyatkozva a középsőn indultam el. Hátrafordultam még, hogy nem érkezett-e azóta valaki, de egy lelket nem láttam a backstageben. Ez kicsit fura volt. Hova tudott mindenki ilyen gyorsan eltűnni?

Idegesen lépdeltem a folyosón, igyekeztem a leghalkabban haladni. 2 méterenként fehér ajtók voltak, mindegyik viselt feliratot is. Az egyiken ez állt: Raktár. A másikon ez: Öltöző 1. A harmadikon az, hogy Öltöző 2. A következő Teakonyha volt. Ekkor összefutott a nyál a számban. A teakonyha egyet jelent azzal, hogy innivaló van odabent. Az innivaló pedig most tökéletes lenne arra, hogy enyhítsem a szédülésem. Reménykedve indultam meg az ajtó felé, de aztán eszembe jutott, hogy semmi jogom oda bemenni. Jajj, de…az istenért, olyan nagy gond lenne egy pohár víz? Csak nem csuknak le…

Gyorsan szétnéztem, s miután senkit nem láttam, besurrantam az ajtón, ami hál’ istennek nyitva volt. Halkan bezártam, s megfordultam. Első pillantásra rögtön megláttam a jobbnál jobb üdítőket. Szinte minden volt ott. Én mégis inkább csak egy pohár vízre vágytam. Éreztem, hogy a gyomrom egyre jobban kavarog, a lábam pedig kezdi felmondani a szolgálatot.

Gondoltam, inkább leülök, mert nem lenne jó, ha kiájulnék. Szerencsére volt egy fekete bőrkanapé a sarokban, amire még simán le is tudtam volna feküdni, de nekem elég volt csak az ülés.

Öntöttem magamnak egy pohárba ásványvizet, s számhoz emeltem. Nehezen találtam meg a száját. Meglepődve vettem észre, hogy ennek az az oka, hogy remeg a kezem. Na de ennyire? Ez túlzás.

Gyorsan magamba öntöttem egy keveset, majd leraktam az asztalra. Előre dőltem, a térdemre támaszkodtam, és a halántékomat masszíroztam. Borzasztóan szédültem. Betett nekem ez a sok minden. Nem is igazán fogtam még fel, hogy mi történt velem. Olyan gyorsan változott meg minden. Nemrég még otthon próbáltam győzködni a szüleimet, hogy legyek magántanuló. Most itt vagyok egy híres épület backstage-ében, miután olyan közel kerültem Justin Bieber-höz, hogy a leheletét is éreztem. Szerintem egy darabig még emésztenem kellesz ezt a tudatot. A tetejében most azt sem tudtam, hogy akkor Justin Bieber most jófej, vagy még mindig utálom?

Ahogy ültem ott magamban, csendben, neszre lettem figyelmes. Nem közelről, de nem is távolról jött. Körülnéztem, hogy van-e valahol nyitva valami, hogy átszűrődjön a hang, de semmi nem volt. Vagyis…ami azt illeti, de. Egy fehér ajtó volt a szoba másik oldalán, ami résnyire volt nyitva.

Ekkor a szívem ismét gyorsításba kezdett, de már alig volt ereje verni. Elfáradt. Éreztem. Sok volt neki is a színpados megterhelés. Már szinte fájt, ahogy próbálkozik gyorsulni. Mivel kezdtem egyre jobban izgulni, és hát ez ellen végképp nem tudtam mit tenni.

- Anya, tényleg nem kell. – tiltakozott valaki nyafogva. Ismerős volt a hang, de nem akartam elhinni, hogy ő az.

- Még lemondhatod. Sok volt mára neked. Nem lenne jó megint egy hangszálgyulladás. – ez a hang valamivel érettebb volt, női, és féltés, aggodalom volt benne.

- A hangom bírja. – csökönyösködött az illető.

- Legutóbb is ezt mondtad. Nem érdekel, lemondom. Egy koncertet jobb kihagyni, vagy utána ötöt-hatot, ha elmegy a hangod? – tette fel cinikusan a kérdést a nő.

- Semmit nem fogunk lemondani. Ha egyszer beígértem egy koncertet, akkor a rajongók meg fogják kapni. Sajnálom, ha nem értünk egyet, tudod, hogy szeretlek, de nem fogod lemondani. – mondta határozottan a fiú.

Ez teljesen meglepett. Sosem gondoltam volna, hogy egy énekes ennyire komolyan veszi a rajongóit. Újabb pozitív oldalára derült fény. Eddig számomra Justin Bieber csak egy elkényeztetett tini volt, aki most a dicsfényben fürdik. Most talán egy kicsit – csak egy icipicit – kezdem máshogy látni a helyzetet. De azért valahogy még mindig nem csipázom a srácot.

- Uh. – jött ki belőlem egy nyögés, mikor a gyomrom hirtelen összerándult. Nagyon elkezdett fájni. Visszatartottam a fájdalmat, az arcomra viszont nagyon is kiült. Inkább ott legyen, minthogy észrevegyenek.

Ó, jut eszembe, mi lesz, ha észrevesznek? Jaj, legkevésbé érdekel most ez. Valahogy jobban foglalkoztat most az, hogy irtóra rosszul vagyok.

- Öltözök, jó? Folytatnom kell a koncertet. – hallottam ismét hangokat. Justin volt.

- Készülj fel, hogy lemondom. Haragudj rám, nem érdekel, de nem kockáztatom a hangod. – komolyan hangzott.

Erre viszont már nem jött válasz, csak egy ajtócsapódás.

Ezután folyamatos zajt hallottam, valószínűleg készülődött.

Azért vicces, hogy csupán egy szobányira vagyok egy világsztártól, és itt ülök a rosszullétemmel küszködve. Lehúztam a vizem maradék részét, és halkan leraktam a poharat. Reméltem, hogy ez segít. De percek elteltével sem lett jobb.

Nem bírtam. Nagyon rosszul voltam. A hasam görcsben volt, fájt a fejem, és szédültem is. Ha még jobban magamba néztem, talán egy kis hányingerem is volt, de próbáltam arra már nem gondolni.

Nagy nehezen felálltam, és kifelé indultam, hogy valakit keressek segítségkérésként. Talán valaki vissza is visz majd Denisehez.

Ám pár lépés után éreztem, hogy a felállás nem tett jót nekem. A lábam összecsuklott, nem éreztem az izmaim. A szemem előtt a kép homályosodni kezdett, majd feketévé vált. A végén már csak egy fehér pont maradt középen, idővel az is homályba veszett.

- Te jó ég! – az utolsó szavak, amelyeket hallottam.

- Kérlek, nyeld le! Jaj, istenem! Nagyon kérlek, idd meg! – egy kétségbeesett hang lengett körül. Halkan érzékeltem már, de nem volt erőm kinyitni a szemem, sem mozdítani valamelyik testrészem. – Jaj, mikor jönnek már? – hangja türelmetlen volt. És tisztán hallatszott benne az aggodalom. – Hé, idd meg, jó? – ütögette meg kicsit az arcom, s valamilyen folyadékot a számba nyomott.

Próbáltam azt tenni, amit mond, de még nyelni sem volt erőm. Nem tudtam, hogy lépjek ki ebből az öntudatlanságból. Tudom, hogy mi történik, mégsem vagyok képben a dolgokkal. Az egyetlen dolog, amit felismertem, az a hozzám beszélő hang. Justin Bieberhöz tartozott.

Hosszas próbálkozás után sikerült végre nyelnem. De annyira fájt, ahogy a kevéske folyadék végigsiklott kiszáradt, poros torkomon, hogy kényszerből köhögnöm kellett.

- Végre! – sóhajtott fel mellőlem a fiú.

Nagyon gyengének éreztem magam. Köhögésem is erőtlen volt, s kettőnél többet nem is tudtam.

- Hallasz engem? Figyelj, ha hallasz, akkor próbáld megszorítani a kezem. – egy puha érintés fedte be a kezem, s az egész kezem elveszett valahol az övében.

A legtöbb erőmet bevetettem, hogy sikerüljön megmozdítanom, és nagyon jó érzés volt, hogy sikerült. Amint ezt az apró mozdulatot megtettem, mintha energiát kaptam volna. Éreztem a kezem, és a lábam is. Éreztem a vér áramlását. A szívem dobogását. Nem éreztem már a fájdalmat. Sem a gyomromban, sem a fejemben.

- Nyisd ki a szemed! – kért halkan. Gyakorlottnak látszott ebben. Nekem viszont annál nehezebb volt teljesíteni a kérését. Még több energia kellett most, mint az előbb. De azt hiszem sikerült, mivel gyenge fény árasztotta el a képet előttem. – Jaj. – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

Hosszas tanulmányozás kellett, mire megtaláltam őt. Először minden homályos volt, majd szép sorjában kezdett kitisztulni. A pislogás is segített.

- Annyira sajnálom! Én nem… - kezdtem rögtön a mentegetőzésbe.

- Ezt most hagyjuk. – vágott közbe. – Jól vagy? – segített felülni.

- Uh, nem. – kaptam a fejemhez, amiben a felülés hatására légörvény kezdett kavarogni.

- Mi történt?

- Mire gondolsz? – kérdeztem, miközben elhelyezkedtem ülve, és a halántékomat szorítottam.

- Hogy ájultál el?

- Erre én is kíváncsi lennék, hidd el. Azt tudom, hogy a hasam összerándult és szédülni kezdtem.

- Ezt idd meg. – tartott elém egy poharat, melyben szívószál volt.

- Köszi, de nem hiszem, hogy a kóla lenne a legjobb választás. – utasítottam óvatosan vissza.

- Vagy kóla, vagy kockacukor. – tárt elém két lehetőséget. Na, tessék. Még milyen kedves…

- Minek egyek kockacukrot, úgy őszintén? – néztem rá bambán.

- Cukor kell a szervezetednek. – elvett az asztalról egy kis csészét, és elém tartotta azt is. – Szóval melyiket választod?

- Kockacukor. – vágtam rá azonnal.

Lerakta a kólát, miközben én vettem a cukorból. Bekaptam, s azonnal rágni kezdtem. Imádom a kockacukrot.

Hosszas csend állt be. Miután lenyeltem a cukrot, akkor sem szólalt meg. Óvatosan felnéztem rá. Éppen engem tanulmányozott apró mosollyal. Rögtön elkaptam a tekintetem. Egyrészt azért, mert nem akartam elidőzni egy olyan személy bámulásán, akiért nem vagyok oda, másrészt pedig, mert szemei annyira szépek voltak, hogy rögtön szédülni kezdtem, mikor beléjük néztem. Így hát jobbnak láttam ezt a megoldást.

Idegesen harapdáltam ajkam. Azon gondolkodtam, hogy felállok és kimegyek, de nem is tudnám merre kell menni, és azt hiszem, járni sem nagyon sikerülne.

Érzékeltem, hogy feláll mellőlem, pillanatok múlva pedig visszaül. Elém tartotta a kis csészét, amiben a kockacukor volt. Kérdőn felnéztem rá, de ő csak mosolyogva rábökött állával az édességre. Rövid hezitálás után vettem egy újabb kockát, s bedobtam a számba.

- Milyen volt a koncert? – mosolygott rám. Megálltam a rágásban egy pillanatra, míg felnéztem rá, majd folytattam.

- Jó. – mondtam halkan, a rágástól alig érthetően.

Már csak azt vettem észre, hogy újabb dolgot nyom a kezembe. Egy pohár volt, benne vízzel.

- Köszi. – néztem fel rá hálásan, majd belekortyoltam. – Tényleg nagyon sajnálom, hogy itt vagyok, tudom, hogy nem szabadna. Kifizetem a büntetést. – szabadkoztam.

- Tessék? – nevetett fel. – Viccelsz, ugye? Semmit nem kell fizetned. Még szerencse, hogy itt ájultál el, nem valahol máshol.

- Szerintem igenis megérdemlem. Kell nekem Justin Bieber közelében császkálnom. – morogtam magamnak.

- Ezt nem értem. – mosolygott kínosan.

- Én sem értem, hogy alakult ki ez a helyzet. – utaltam a beszélgetésünkre. – Nem hiszem, hogy nekem itt lenne a helyem. Sőt, tuti! Más lánynak kéne itt lenni. Meg amúgy is képtelenség, hogy ez megtörténjen, úgyhogy valószínűleg nemsokára felébredek. Bocs, tudom, hülyének nézel, de most igazából be kell valljam, hogy gőzöm nincs mi a szitu. – ez a beszédem volt életem leggázosabbja. Az arcom lángokban is égett emiatt…

- Nem nézlek annak. Egyébként úgy mellékesen megjegyzem, hogy ez a valóság. – mosolygott. – Öhm… - gondolkodott el egy pillanatra, mialatt engem fürkészett. – Hogy hívnak?

- Blair.

Próbáltam a legudvariasabb lenni, ami annyit jelentett, hogy kierőszakoltam magamból egy mosolyt. Ez viszont eléggé nehéz volt amellett a fájdalom mellett, amit újra kezdtem érezni a fejemben.

- Úgy látom még mindig nem vagy csúcsformában.

- Eléggé jól vagyok ahhoz, hogy elmenjek. – jelentettem ki határozottan, s felállni készültem.

- Nyugi. – állított meg. – Valamit kezdek veled, oké? Egyedül sehová nem mész. Ne is próbálkozz. – nézett rám szigorúan.

- Te ne velem foglalkozz. Menj énekelni a rajongóidnak, oké? – néztem vissza rá ugyanolyan szigorúan, ha nem jobban. Hangnememen látszólag meglepődött.

- Szerintem én jobban tudom, hogy mit fogok csinálni, oké? – mosolyodott el, majd felállt, és felém nyújtotta a kezét.

Most ezzel mit csináljak? Fogadjam el? Ő sem gondolhatja komolyan. Elég volt a színpados jelenete, mikor úgy viselkedett, mintha legalábbis valami köze lenne hozzám. Csak Rick jött hozzám olyan közel az utóbbi időben, mint ahogy ő.

- Tudod, most megfordult a fejemben, hogy talán te nem is nagyon bírsz engem. – nézett rám némi csalódással.

- A rajongóid szeretnek téged helyettem is, maradjunk annyiban. Már bocsi, hogy így megmondom, de felesleges lenne megjátszanom akármit is. – vontam vállat, majd – csak hogy ne bántsam meg – megfogtam a kezét, és hagytam, hogy segítsen felállni. – Hoppá! – csuktam le a szemem, mikor meginogtam, és próbáltam visszanyerni egyensúlyom.

- Oké, szóval utálsz. – jelentette ki egyszerűen.

- Miért nem sértődtél meg? Biztos megbántottalak ezzel.

- Ha tudnád mennyien utálnak… - eresztett meg egy mosolyt. Furcsán vicces volt, hogy milyen gyorsan változott meg beszélgetésünk témája.

- Nem értelek. – ráztam meg a fejem kicsit. – Nem zavar, hogy egy utáló volt az OLL micsodád, és éppen egy utálódat próbálod talpon tartani? – ezen elmosolyodtam. Patthelyzet volt ez az egész.

- OLLG. És nem, nem zavar. Attól, hogy te utálsz, én nem utállak. – mondta, s tekintetét hasonló mélységben az enyémbe fúrta, mint a színpadon. S szégyenszemre, most sem tudtam kiszakadni belőle.

- Nem nevezem magam utálónak. Egyszerűen csak igyekszem távol maradni a… - nem akartam kimondani. Ez már túl sok volt. Ő annyira kedves volt hozzám, én pedig itt ecsetelem neki, hogy nem szeretem? Ez már a bunkóság határát súrolja, Blair.

- Ahaaa, értem. – bólintott mindentudón. – Azért segíthetek átmenni a másik szobába, vagy hozzád sem érhetek? – engedett el kérdése után, én pedig a váratlan mozdulattól, mivel ő tartott eddig, újra elvesztettem az egyensúlyom. Ám nagy szerencsémre utánam kapott. Kezei életmentőként zárultak össze derekamon, és tartottak meg. Szó szerint a mellkasán landoltam.

- Azt nem mondtam, hogy irtózok tőled. – forgattam meg a szemem, majd valahogy sikerült leszakadnom mellkasáról.

Nem tudom min, de elmosolyodott. Azaz, lehet tudom min…rajtam. Szánalmas voltam, nem is kicsit.

Kicsit megrázta a fejét, mintha belső gondolatára válaszolt volna, majd még mindig mosolyogva átkarolta a derekam, és az ajtó irányába húzott.

- Még mindig nem értem, miért vagy ilyen…kedves. – az utolsó szónál kicsit megálltam, de végül kimondtam. Felnevetett.

- Már mondtam. Attól, hogy utálsz, én még segíteni fogok neked, hogy ne szédikélj jobbra-balra, csak mert nem bírsz talpon maradni.

- Hagyj a fenébe engem. Koncerted van, nem? – néztem rá kérdőn. Átértünk oda, ahonnan még az ájulásom előtt hallottam a hangokat, s rájöttem, hogy ez a szoba az ő öltözője.

- De. Van. – bólintott. – De most legalább bepótolom, amit kihagytam. Tudod, az OLLG-vel mindig szoktam beszélgetni egy kicsit, közvetlen miután lejövünk a színpadról. De most nem tudtalak megvárni, mert egy kis gond adódott. – óvatosan leültetett egy fotelbe, ő pedig ráült a karfájára.

- Újra megkérdezném, hogy nem zavar-e, hogy egy „utálód’ volt az az OLLG-d, de felesleges.

- Akkor gondolom nem kérsz autogramot. – tért át nevetve egy másik témára.

- Ne… - kezdtem bele azonnal, de hirtelen eszembe jutott, hogy talán lenne valaki, aki hasznát venné az irkafirkájának. – Vagyis de, kérnék. – ezen felvonta a szemöldökét. – A barátnőm hatalmas fanod. – magyaráztam.

- Ez kedves. – mosolyodott el. – Mi a neve?

- Denise.

Felállt, és az asztalához ment. Gyorsan írt valamit, majd visszajött hozzám, és leült.

- Egy Denisenek. – adott a kezembe egy képet, amin az aláírása volt. – Egy neked. – tartott felém egy következőt. Meglepetten néztem rá, mire magyarázatba kezdett. – Ki is dobhatod. De nem szeretném, ha az OLLG-m aláírás nélkül maradna. – mosolygott kajánul. Ezt a mosolyát még sosem láttam, de meg kell hagyni, tetszett. – És ezt elajándékozhatod másoknak. – nyomott a kezembe még jópárat.

- Hát…köszi. – néztem fel rá.

- Justin…! – jött be valaki az ajtón. De meg is állt. – Mi folyik itt? – képedt el a férfi.

- Scoo, ő az OLLG. – állt fel Justin, és a férfi felé indult. – Elájult, és nem akartam itt hagyni. – ezt már halkan mondta, szerintem nem akarta, hogy halljam, de az nem jött össze.

- Miért nem hívtál? És miért nem vagy már felöltözve? – elég mérgesnek látszott a hapsi.

- Ha adsz öt percet, akkor elkészülök. – egészen közel ment a férfihez, majd egyszer csak bezárta az orra előtt az ajtót, ezzel egész egyszerűen kizárva őt.

- Nagyon sajnálom. – hajtottam le a fejem. Tényleg sajnáltam. Nagyon kínosan éreztem magam.

- Szeretném, ha itt maradnál. Ide küldök majd valakit, aki kivisz, rendben?

- Rendben. – csillant fel a szemem. Semmire sem vágytam most jobban, mint arra, hogy lássam Denise-t.

Hirtelen eszembe jutott Denise, és az, hogy gőzöm sincs merre van. Gyorsan kikerestem a táskámból a telefonom, és miután megtaláltam a számát, már hívtam is. Hosszasan csengett, de nem akartam lerakni. Reménykedtem, hogy meg fogja hallani, bár ennek nagyon kevés esélyét láttam. Aztán befejeződött a tárcsázás, és felvették a telefont.

- Blairy? – szólt bele aggodalmasan.

- Den. – sóhajtottam fel megkönnyebbülve. – Den, hol vagy? Nemsokára megkereslek majd, rendben?

- Nem hallak, Blair. – kiabált a telefonba. Én sem hallottam jól a hangos zene miatt. – Itt vagyok a tömeg közepén. Bárhol vagy, találkozzunk a…a ruhatárnál. Vigyázz magadra!

- Rendben, a ruhatárnál. – mondtam halkan, mert tudtam, hogy úgyse hallja. A következő pillanatban már csak a telefont hallottam búgni, így elemeltem a fülemtől, és kinyomtam.

Felpillantottam, hogy megmondjam Justinnak a fejleményeket, s eléggé meglepődtem, hogy már új szerelésben volt. A fekete nadrágot és piros felsőt felváltotta egy fehér nadrág és szürke felső. Épp a tükörben állt, és a hajával szórakozott.

Annyira hihetetlen volt, hogy komolyan itt vagyok Justin Bieber öltözőjében, és halálosan nyugodtan nézem végig, ahogy készülődik. Oké, ez így nem teljesen igaz, mert nem voltam halálosan nyugodt.

- Még egy kérdésem lenne, mielőtt megyek. – fordult hirtelen felém, s elindult.

- Mi az? – érdeklődtem.

- Megmondanád a teljes neved? – állt meg előttem, s leguggolt.

- Öhm…Blair Collins. – válaszoltam összezavarodva. Miért szükséges ez neki?

- Blair Collins. – ismételte halkan. – Szép neved van. – mosolyodott el.

- Köszi.

- Ideküldöm majd Kennyt, és elvisz a ruhatárhoz. Nagyon kérlek ne menj el egyedül. – nézett rám komolyan, és ami a legjobban idegesített, az volt, hogy a tekintetét megint belém fúrta. Miért csinálja ezt? És a legrosszabb benne, hogy még tetszett is.

- Jól vagyok. – mondtam, és be is akartam bizonyítani. A fotel karfájára támaszkodtam, és felnyomtam magam. Ő velem együtt állt fel, mintha az árnyékom lenne.

- Tudom, hogy utálsz, de ha nem is miattam, magad miatt tedd meg. Rendben? – kérdezte komolyan és felelősségtudóan.

- Rendben. – bólintottam nagy nehezen.

- Óhajt egy ölelést az OLLG-m, vagy inkább a közelébe se menjek? – mosolyodott el. Ez a kérdés váratlanul ért.

- Öhm…hát… - dadogtam. – Csak nem halok bele. – vontam meg a vállam.

Mosolya szélesedett, majd közelebb lépett, és kezeit úgy csavarta derekam köré, mintha még mindig félne, hogy el fogok esni az öntudatlanságom miatt. – Kicsit eltért ez az OLLG a hagyományostól. – nevetett fel.

Én viszont nem tudtam arra figyelni. Bosszantott a tudat, hogy miért nem bántam meg, hogy elfogadtam az ölelést. Márpedig tényleg nem bántam meg, sőt még jól is esett. Ahogy kezei derekamra simultak, és magánál tartott. Ahogy lélegzete végigfutott nyakamon. Ahogy felsőteste nekem simult. Nagyon tetszett. Kicsit előjött az az érzésem, mintha Ricket ölelném. Jaj, felejtsem már el Ricket! De az a baj, hogy az nem olyan egyszerű.

- Örülök, hogy találkoztunk, Blair. – hajolt el mosolyogva. – Van egy utálóm, akit szeretek. – kacsintott rám.

- Nem vagyok utáló. – javítottam ki. – Csak…na, érted.

- Értem. – mosolygott. – Maradj itt. – váltott át komolyra.

- Inkább kimennék. Ha eltűnik valami, még a végén azt hinnéd, hogy én loptam el. Jó nekem odakint. – és már indultam is az ajtó felé, de kezem után nyúlt, és visszahúzott.

- Lehet vicces, de én nem hiszem, hogy ellopnál valamit. Még ha utálsz is. – vigyorgott.

- Ezt te sem mondhatod komolyan.

- Ülj le. – bökött a kanapéra. – Nemsokára jön érted valaki.

Úgy tettem, ahogy mondta. Ő pedig az ajtó felé indult, s végignéztem, ahogy elhagyja a szobát.

- Justin! – szóltam utána, éppen azelőtt, hogy becsukódott volna az ajtó.

- Igen? – hajolt vissza.

- Köszönöm. – váratlanul ért, hogy kimondtam. Nem számítottam rá. De némi megkönnyebbülés töltött el, hogy megtettem. Ez a legkevesebb, amit tehettem azért cserébe, amit ő tett értem.

Bólintott egyet, majd rám mosolygott. Aztán bezárult az ajtó, ő pedig eltűnt.