4. Komolyan? ... Indulás a koncertre!

Sziasztok, csajszik. :))♥

Szerda van, és mégis sikerült részt hoznom. Ám ennek oka van. :) Ugyanis holnap és holnapután sem megyek suliba. Ez amiatt van, hogy nyelvvizsgám lesz, és ekkor kapunk 3 napot a nyelvvizsga napjával együtt. Pénteken, azaz holnapután lesz a szóbelim, szombaton pedig az írásbelim. Még a mai napot is kivehettem volna, de annyit nem akartam hiányozni a suliból. :)

Na, de nem is ez a lényeg, hanem hogy itt a rész. :)) Igazából pont úgy jött ki, ahogy elterveztem, mégpedig hogy az 5. részben találkozzanak először. Nem szándékos volt, így dobta a gép. :)

Ebben még mindig nem jelenik meg maga Justin, csupán vagy milliószor említem. :D

Nagyon szépen köszönöm nektek a 8 kommentet, csajok!♥♥

Mit szólnátok hozzá, ha azt kérném, hogy hozzatok nekem össze 10 kommentet?*-* Tuti, hogy jobban sikerülne a nyelvvizsga...:DD

Na, de nem kérek egyenlőre semmit, hiszen még csak a 4. rész. De azért jól esne.:$

Kellemes Olvasást Mindenkinek. :)♥

Az egész estém abból állt ki, hogy forgolódtam az ágyamban. Sehogy sem volt kényelmes az egyébként mindig testhezálló, tökéletesen puha ágyam. Most valami miatt mégsem kedvezett. Vagyis nem is az ágy nem kedvezett, hanem a hangulatom. És igazából nem is az ágyam puhaságával volt gond, hanem hogy a hangulatom miatt nem éreztem puhának. Ezért nem tudtam aludni. Csak hát kell találni valami kifogást…

Minden fordulás után eszembe jutott, hogy a közeljövőben – pontosan nem is tudom mikor – Justin Bieber koncertre megyek. Az orrom ekkor akaratlan fintorba húzódott.

Nagy megkönnyebbülés volt, mikor eljött a reggel. Az első mozdulatommal a telefonom után tapogatóztam az éjjeliszekrényemen, majd mikor megtaláltam, a kezembe vettem. Az órám 7:28-at mutatott. Ó, szuper. Most már még aludni sem hagy ez a Justin.

Gyorsbillentyűk segítségével kikerestem Denise számát a névjegyzékemben, és megdobtam őt egy gyors SMS-sel, melynek a tartalma a következő volt:

„Du. 3kor gyere át. Köszönöm. Csókollak.”

Nem volt sok kedvem körbeírni az okot, és a hosszúsága is azért ilyen miniatűr, mert az ujjaim még fáradtak voltak a képernyőn pötyögtetéshez.

Hanyagul az ágyban hagytam az iPhone-t, miután különösen könnyen kikecmeregtem az ágyamból. Gyorsan felvettem a földön heverő kötött zoknit, melynek az alján ilyen csúszásgátlós kis körök voltak. Imádtam ezt a zoknit.

Utam ezután a fürdő helyett a zongorámhoz vezetett. Még tegnap hagytam rajta a kottát, ami most jól jött, mert nem kellett keresgetni.

Tudom, hogy korán van most a zongibongihoz, de úgy volt most kedvem játszani egy Hallelujah-t. A billentyűkön könnyen suhantak már végig az ujjaim, s csak hogy ne keltsek zajt, különösen halkan játszottam.

Zongoradarabom eljátszása után leslattyogtam a földszintre, a nappaliban anya és apa beszélgetett látszólag egy komolyabb témáról.

- Sziasztok. – sétáltam melléjük, és mindkettőjüknek adtam két puszit. – Mi a téma?

- Vázoljuk a jövő heti programot. – sóhajtott fel anya egy olyan „ennélrosszabbmunkanincsis” arckifejezéssel az arcán. Hát igen…elég nehéz megtervezniük egy hetüket.

- Bő fél óra múlva megtudod a döntésünket a sulival kapcsolatban.

Apa szavai úgy értek, mint derült égből villámcsapás. Ez teljesen ki is ment a fejemből.

- Igen, igen, tudom. – mosolyogtam el izgatottságot tettetve. Egyszerűbb volt, mint körbemagyarázni, hogy elfelejtettem. – Említettem már, hogy megyek Justin Bieber koncertjére? – ültem le az anya melletti székre.

Hirtelen mindkettejük tekintete rám szegeződött. Félelmetes volt. Arcukon végigfutott a megdöbbentség és a kíváncsiság.

- Nincs április elseje, ha jól tudom. De azért haha. – „nevetett fel” apa.

- Nem vicc. – mosolyogtam. – Ja, igen. Előbb elkérezkedek. De Denisenek már megígértem. – gondolkodtam el. – Mindegy. Tehát elmehetek?

- Te jól vagy, kislányom? – fogta meg anya a homlokom, mire csak megforgattam a szemem. – Utálod azt a fiút.

- De Den szereti, és nincs senki, aki elmenne vele. – vontam vállat.

Ekkor megszólalt a csengő. Megkönnyebbültem. Tehát elmehetek és nem kell megmagyaráznom, hogy valójában semmi kedvem nincs menni, de Denisenek tartozok ennyivel.

Anya és apa összenézett, elmosolyodtak, majd anya felpattant, és az ajtóhoz sietett.

- Most kiderül, hogy mit döntöttünk. – súgta oda apa, majd rám kacsintott.

- Jó napot, Mrs. Marlock! – hallottam anya hangját, majd ezt követve egy ismeretlen hangot. A nő – mivel arra rájöttem – visszaköszönt anyának, majd az ajtó bezárult.

Értetlenül meredtem apára, aki csak mosolygott.

Leszálltam a székről, és óvatosan elindultam, hogy megnézzem a vendéget.

- Blair! – szólt utánam apa. Megfordultam. A szék felé bökött. Megráztam a fejem, s tovább mentem. – Blair! – most hangosabb volt.

- Pszt. – fordultam hátra, s ujjamat ajkamra nyomva mutattam neki, hogy legyen szíves csendben maradni.

Ekkor hallottam lépteik hangosodását, így sprintbe visszafutottam a székhez, és levágtam rá magam. Úgy igyekeztem tenni, mintha mi sem történt volna.

Mikor belépett anya, oldalán egy olyan 40 év körüli, jól öltözött nővel, érdeklődve fordultam feléjük.

- Ő lenne a lányom. – mutatott felém anya mosolyogva. A nő elmosolyodott, és felém közeledett.

- Blair, ugye? – nyújtotta a kezét. Kicsit furán néztem rá, de gyorsan rendeztem a vonásaim.

- Igen. – ráztam meg a felém irányuló kezet.

- Jaj, nem említettem még. Blairnek nem mondtuk el. Afféle meglepetés. – szólt közbe anya.

- Ó, értem. – bólintott a nő.

- Miről van szó? – néztem anyát gyanúsan. Aztán apára pillantottam. Végül a nő szólalt meg.

- A szüleid engem kértek meg, hogy legyek a magántanárod, mivel ha jól tudom nagyon szerettél volna magántanuló lenni, én pedig elfogadtam. – mosolygott.

- Tessék? – esett le az állam, és elképedve bámultam a nőre. – Ez komoly? – tereltem tekintetem anyára, majd apára, aztán megint anyára.

- Igen. – bólintott mosolyogva anya.

- Úristen! – vigyorodtam el, és éreztem, ahogy a boldogságtól megnő az adrenalin-szintem, így szinte késztetést éreztem, hogy felálljak és ugráljak egypárat. – Köszönöm szépen. – öleltem meg apát, mivel ő volt közelebb, majd anyát. – Úristen, ezt fel kell fognom. – kaptam a homlokomhoz.

Mindhárman felnevettek. Ennyire vicces vagyok? Sebaj, most ez a legkevesebb.

- A nevem Anne Marlock. Kifejezetten magántanárkodással foglalkozom. Mostantól, ha minden jól megy, egy darabig egymást fogjuk boldogítani. – nevetett az eddig idegen nő.

- Én Blair Collins, bár bizonyára már tudja ki vagyok. – vigyorogtam egyfolytában.

- Azt is említsük meg, hogy nem akárkiről van szó. – szólt közbe anya némi figyelmeztetéssel a hangjában, mintha egy fontos dolgot még nem említettünk volna.

- Mielőtt beszélnénk arról, szeretném megkérdezni, hogy nem tegezhetnénk-e egymást. Egyszerűbb lenne mindannyiunk számára. – mondta Anne.

- Persze, ha így egyszerűbb. – mosolygott anya. – A férjem nevét még nem tudja, Brian Collins. – mutatta be apát anya, majd ezután apa és a nő kezet fogott.

- Mi az a dolog, amit még nem említettél? – néztem anyára kíváncsian.

- Nos… - hezitált, majd mély levegőt vett és kifújta. – Anne nem csak a te magántanárod, hanem egy másik lányé is. – kezdett bele óvatosan. – Kicsit különböztök, mind korban, mind…hogy is fogalmazzak…na, mindegy. Egyszerűbb, ha elmondom. Szóval…Anne nem csak a te tanárod, hanem Selena Gomez tanára is. – nyögte ki anya nagy nehezen.

Megállt bennem az ütő.

- Tessék? – kérdeztem kínosan nevetve egyet, de lassacskán, ahogy a tudat végigsöpört bennem, eltűnt a jókedvem. Nagy gombóc került a torkomba. Alig tudtam nyelni.

- Így van. Ezért néha lesz olyan, hogy elmaradnak órák, máskor pedig többet tartunk, hogy bepótoljuk.

- Selena Gomez? – ismételtem azt a nevet, ami a gombócot okozta a torkomban.

- Jó vagy rossz dologként gondolsz rá? – mosolygott rám Anne.

- Hát…olyan semleges. De úristen…Selena Gomez?! Hogy lehet ez….? – egyszerűen képtelen voltam felfogni. – Maga tényleg egy sztártanár? – néztem a nőre.

- Kérlek, te is tegezz, ha nem gond.

- Persze. Mármint nem. Vagyis.. – dadogtam.

- Nyugodj meg, ha amiatt aggódsz, hogy sokan ismernek engem, nincs rá semmi okod. Selenán, a családján és a csapatán kívül senki nem ismer.

- Nem aggódom semmi miatt, csak… - nem tudtam folytatni. Nem tudtam, hogy mi miatt is nehéz ezt felfognom. – Nehéz elhinni, hogy egy akkora sztár tanára fog engem, egy senkit tanítani, mint Selena Gomezt.

Próbáltam felfogni, és megemészteni ezt az egész dolgot. Meg kell mondani, nehéz volt. Nagy falatot kaptam be egyszerre.

Délután 3:06

Leraktam a gabonapelyhes tálat a dohányzóasztalra, s lassúfutásban igyekeztem az ajtóhoz. Amint kitártam, Cassise állt előttem.

- Sziasztok, csajok! - vigyorodtam el, és széttártam a karom. Tudták már, miért tettem, s egyszerre mozdultak meg és estek nekem. Még a csontom is majd’ beletört az ölelésükbe, de jól esett.

- Korábban már nem is tudtál volna megesemesezni. – zsörtölődött Den, miközben a cipőjét húzta.

- Tudod, nem keltem volna fel olyan hamar, ha ez a Justin gyerek hagy aludni. – vágtam vissza.

- Ó, szóval vele álmodtál? – kacsintott rám.

- Igen. Rémálmom volt. – mondtam fapofával.

Felmentünk a szobámba, kezünkben néhány féle édességgel, többek között a kedvelt gumicukorral és a kedvenc csokinkkal. Mindannyian a rabjai vagyunk ennek a két nyalánkságnak, így nem igazán szoktunk összeveszni azon, hogy mit együnk.

- És miért is kellett átjönnöm tulajdonképpen? – kapott be egy békás gumicukrot Denise.

- Ha nem látnád, én is itt vagyok. – bökte oldalba tesója. Erre Den csak vállat rántott.

- Lányok. – forgattam meg a szemem mosolyogva. – Azért, mert ha már belerángattál ebbe az egészbe, akkor szeretném tudni a részleteket. Mikor lesz, hánytól lesz, hol lesz, blabla… - soroltam.

- Na okés. Akkor elmondom. A-tól Z-ig. – vigyorodott el, majd belefogott. – A koncert holnap lesz. – itt már rögtön leesett az állam.

- Tessék?

- Bizony.

- És jegyet akkor mikor veszünk?

- Már egy hónapja megvannak. – mosolygott. – Kettőt vettem, mert magamban úgysem mentem volna el. Úgy voltam vele, hogy Cassiet úgyis rá tudom venni. Ha meg őt nem, akkor téged. – mosolygott aranyosan.

- Mennyi volt? Kifizetem. – nyúltam a pénztárcám után.

- Ne butáskodj már, Blair. – fogta le a kezem Denise. – Ez természetes, hogy én fizettem. Ne is kezdj bele a vitába, mert…mert csak. – mondta szigorúan.

- Hát…oké. – válaszoltam megdermedve.

- Holnap este 6-tól lesz, de legkésőbb fél 5-re ott kell lennünk. Dél körül átjövök, és megcsináljuk egymást. De csak, ha nem baj. – nézett rám félve.

- Jaj, te butus, dehogyis. – nevettem. – Cassiet se hagyd otthon. – kacsintottam másik barátnőmre.

- Vállalom a fodrászkodást. – mondta Cassie mosolyogva.

- Elfogadjuk. – mondjuk egyszerre Deniseszel, amin mindhárman nevetni kezdtünk.

- És hanyadik sorban lesz a helyünk? – kérdeztem, miután abbahagytuk.

- A C2 szektorban. Azon belül bárhol lehetünk.

- Ó, értem. – bólogattam mindentudóan. – Lesznek székek, ugye?

- Lesznek, de nemigen fogjuk használni. – vigyorgott Den.

- Te lehet nem, de én igen. – nevettem fel.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy kezdett egyre jobban izgatni ez az egész koncert dolog. Bár nem attól lettem izgatott, hogy kinek a koncertje lesz, hanem ez az egész…hogy is mondjam…felhajtás.

Ezután egy hosszú csend állt be, ám nekem ekkor is kattogott az agyam. Azon tanakodtam, hogy máris beavassam őket abba, hogy magántanuló lettem, vagy még várjak? Hiszen ha elmondom, akkor azt is el kell, hogy Selena Gomezt is Anne tanítja. Az pedig nem igazán lenne jó. Selena Gomeztől már csak pár apró lépés vezet Justin Bieberig, és ha – némi hátsószándékkal nézve – Denise kitalálná, hogy segítsek neki egy találkozót szervezni Justinnal, na az sok lenne. Nem akarok semmi ilyet feltételezni az én kis drágaságomról, nagyon szeretem őt, nem azzal van a gond, csak azért mégsem szeretném, ha már az első alkalommal szívességet kellene kérnem Annetől, ráadásul még a végén azt hinné, hogy csak azért választották anyáék őt, hogy így én megpróbáljak kapcsolatot teremteni a celebekkel.

Húh, ebbe még az én fejem is belefájdult. Hogy juthatott ez most eszembe? Mindenesetre szerintem jól gondolom.

Vasárnap, 13:05

- Szia, csajos! – kopogtatott jelképesen az ajtómon Denise – ahogy a hangjából leszűrtem - , de mielőtt megfordulhattam volna, ő már a nyakamba is borult. Az ajtó bezárult, ebből tudtam, hogy Cassie is itt van.

- Jól gondolom, hogy izgatott vagy? – vigyorogtam, s fél kezemmel átöleltem, már amennyire tudtam.

- Jaj, ne is mondd. – kezdett el ugrándozni. – Még mindig nem hiszem el, hogy a koncertjére megyek.

- Te? Hát akkor én mit mondjak?

- Nagyon jól tetted, hogy megmostad. – simított végig hajamon. – Cassie, kezelésbe veheted. Ahogy megbeszéltük. – kacsintott időközben mellénk ért testvérére.

- Na, na, na, várj. Ez így sok. – ráztam meg a fejem, megpróbálva kitisztítani, hogy fel tudjam fogni ezt a sok mindent. – Csak nem megbeszéltétek, hogy milyen hajam legyen?

- Tudod, hogy megmondanám, ha rossz ötlet, de ezt most kifejezetten eltalálta drága hugicám. – kacsintott rám Cassie.

- Mit talált már ki? – forgattam meg a szemem mosolyogva.

- Hajvasalót, néhány hullámcsatot, és hajfixálót kérek. – utasított Cassie, miközben a táskájához szaladt, amit az ágyra rakott.

Kettőt sem tudtam még pislogni, már vissza is tért, és valamit hozzápróbált a szememhez.

- Komolyan ki is akarsz festeni? – háborodtam fel.

- Úgy teljes.

- Nem akarok én is egy műre kifestett rajongónak látszani. – nyavalyogtam.

- Köszi. – pillantott rám csalódottan, egyben mérgesen Denise.

- Tisztelet a kivételnek. Tudod, hogy mindig vannak kivételek. – mosolyogtam rá.

Ezután elkezdtük a készülődést. Jó két órába telt, mire megcsináltuk a hajat, és a sminket. Denise szögegyenes haja most be volt hullámosítva, és kissé érdekes módon volt feltűzve, mégis lenyűgöző volt. Az én hajamban nem volt semmi extra, mégis szerintem nagyon jó lett. Bal oldalra volt fonva, és szerencsére olyan hosszú, hogy a tarkómnál egyetlen hajszál sem lógott ki ide-oda. Meg kell mondani, nagyon jól megcsinálta Cassie mindkettőnk haját. A smink mindkettőnknek végtelenül egyszerű volt: alapozó, púder, szemceruza, szempillaspirál. Pont amennyi kell. Bár az alapozónak nem örültem, Cassie szerencsére alig tett rám a saját kívánságomnak eleget téve.

- És akkor a ruha. – dörzsölte össze a tenyerét Denise.

- Bevallom, én tegnap már kikészítettem egy összeállítást, de kíváncsi vagyok a véleményetekre. – sétáltam a szekrényemhez. – És igazából a hajamhoz is tökéletesen illene.

Azzal elővettem a szekrényemből a kikészített outfitet.

- Kockás? – vigyorodott el Denise, amint meglátta.

- Aha. – bólintottam mosolyogva. – Rövidnadrággal.

- Uh, az szexi. – harapott ajkába Cassie.

- Ez lenne. – raktam eléjük a cuccokat, ők pedig rögtön neki is estek.

Miután alaposan szemügyre vették, meghozták a „döntést”.

- Tökéletes. – mondták egyszerre.

Ezután mindketten felöltöztünk. Denise természetesen egy lila Justin Bieber feliratos fekete pólót viselt, melyhez egy farmert vett fel, amin itt-ott apróbb szakadások voltak. A cipője egy egyszerű fekete bokacsizma volt.

Én maradtam tehát a kockás ingnél, a rövidnadrágnál, és egy fekete harisnyánál. Szintén egy fekete bokacsizmával tökéletesítettem az összhatást. Felraktuk a kiegészítőket, és elvégeztük az utolsó simításokat is, például parfüm és más egyéb ilyen apróságok. Én egy kicsi, átakaszthatós fekete táskát választottam, Denise egy hasonlót, csak ő sötétkékben, amelynek kicsit farmer hatása volt.

Egymással szemben állva végignéztünk a másikon, s mindketten egy vigyorral értékeltük az eredményt.

- Na, azt hiszem kész vagyunk. – vigyorgott Denise, s hangjában annyi izgalom volt, mint amennyit én izgultam eddigi életemben összesen.

- Egész jó lett. – az én hangom korántsem csengett olyan izgatottan, mint az övé.

~*~

- A sorban állás nem az erősségem. – puffogtam jóformán magamnak, ugyanis Denise rám se pillantott. Mindvégig azzal volt elfoglalva, hogy jó legyen a haja, ne kenődjön el a sminkje, és legfőképpen nehogy véletlenül elénk férkőzzenek a sorban. – Ha még egyszer… - fogtam le a kezét, amit éppen a hajához emelt, és szememmel figyelmeztettem arra, amit már vagy milliószor elmondtam neki. – Minél jobban igazítod, annál rosszabb lesz. Lazítsd már, Denise! Ez csak egy koncert.  – nevettem el kínomban magam.

- Ez nem egy koncert. Ez A Koncert. – javított át. Erre csak megforgattam a szemem, és végre valahára láttam, hogy megindul előttünk a sor. Az előttünk álló hét csaj gyorsan bejutott, így mi következtünk.

- Sziasztok. Jegyeket. – mondták monoton hangon a biztonsági őrök. Megmutattuk nekik, amit kértek. – Jó szórakozást.

- Köszönjük, lesz. – vigyorgott Denise rájuk. Ezen elmosolyodott mindkét őt. Gyorsan kapcsoltam, és tovább lökdöstem barátnőmet.

- Várjatok! –szólt utánunk. Ijedten fordultunk meg. – 96. és 97. belépők vagytok, úgyhogy még jár nektek az ajándék. – nyomott a kezünkbe egy-egy papírt a pasas.

- Köszönjük. – mondtuk egyszerre, majd megfordultunk.

- Úristen, egy autogramm kártya. – Denise majdhogynem sikított, mikor meglátta, hogy mi van a kezében.

- Nyugi, csajszi.

- Most már bent vagyunk. Innen nem jutsz ki. – villogtatta gonoszul a szemeit.

- Egy fél fordulat a tengelyem körül fikarcnyi erőfeszítésbe sem kerül. Szóval ne bízd el magad, oké? – miközben beszéltem, az óriási arénát vizslattam. Már csak a ruhatároló is óriási volt.

- Jól van már, Blairy. – futott utánam Den, és belém karolva ugrándozott tovább.

- Úgy látom az adrenalin szinted az egekben. – mosolyogtam.

- Valami olyasmi. – vigyorgott.

- A kabátot ne adjuk be. Akkor sose kapjuk vissza.

Kijelentésem után egyenesen a stadionba vettem az utat. Nem volt nehéz megtalálni, ugyanis egy bazinagy ajtó felé ki volt írva szintén nagy betűkkel ez a szó.

- Csak ne bánjam meg, csak ne. – suttogtam magamban fohászkodva, miközben nagy nehezen, és elég lassan, de végül átléptem a küszöböt.

- Most kezdődött meg életem egyik legjobb napja. – sóhajtott fel boldogan Denise.

Az aréna hihetetlen gyorsasággal, körülbelül fél óra alatt telt meg. Mi szerencsére benne voltunk az első száz bejutóba – ezért is kaptuk az autogrammkártyát – így még viszonylag könnyen találtuk meg a C2-es szektort. Megdöbbenve jöttem rá, hogy innen szinte életnagyságúként látható minden a színpadon. Pontosan középen voltunk, ugyanis A-E-ig voltak a szektorok, és 1-6-ig. Úgyhogy a helyünk tökéletes volt. Legalább ennyi már jó volt benne.

Ahogy említettem, bő fél óra alatt tele volt sikongató, fanatikus rajongókkal az aréna, és ekkor éreztem azt, hogy megkezdődött a koncert – pedig az énekes még fent sem volt a színpadon.