52. Never let you go

Hi, guys! :)

Kivételes eset, hogy ilyen rövid kihagyás után tudok részt hozni, ez is egyedül csakis a nyelvvizsgának és az amiatt való itthon tartózkodásomnak köszönhető.
Bevallom, szomorú vagyok az 51. rész véleményszáma miatt. Srácok, hiszitek vagy nem, rengeteget dolgozok egy részen. Igen, mindenkinek suli van, de míg ti leg"rosszabb" esetben 15 perc alatt elolvassátok a részt + 2 perc lenne a komizás, én addig 3-4 órát ülök rajta, ha nem is egyszerre, nem számolva bele az átolvasást, a képkeresést, amit berakok a fejezet elejére, és ennek a bevezetőszövegnek az írását. Ja és még annyi: borzasztóan örülök, hogy érdeklődést tanúsítván mindig írjátok, hogy "siess" illetve "kövit", de higgyétek el, ha tudok, úgyis hozok részt. ha megoldható lenne, jól esne a lelkemnek pár "igazi" vélemény, hogy esetleg mi tetszik, mi nem tetszik, satöbbi. :)
Oké, erről nem mondok többet. A mondanivalóját gondolom értettétek :)))
És akkor a rész: ahogy ígértem, sokkal érzelmesebb, mint az előző, s ha esetleg valakinek kicsattanóan jó kedve lenne, inkább ne olvassa! :D ha valaki semleges, akkor "rontsa el" a kedvét az elejére beszúrt videóval. Számomra nincs olyan alkalom, hogy ne sírnék rajta :') Ráadásul most még a törihez is kötődik.
Akkor hát.... kellemes olvasást!♥ :)

Őrület. Ennél jobb szót nem találok arra, ami itt van. A kocsiablakra orrok és tenyerek tapadnak, szinte már félelmetesnek hatnak a rajongók. Percenként 10 métert teszünk meg legjobb esetben. Nem is gondolják, hogy – bár ők nem látnak minket – mi látjuk őket, így mindenáron ki akarják harcolni, hogy Justin kiszálljon és szemtől szembe találkozhassanak vele. Ezt viszont most nem engedi az órarend, negyed óra múlva ugyanis a koncerthelyszínen kell lennünk. Egy óra múlva kezdődik, ilyenkor már javában ott lézengünk az állványok közt.

Mióta történt az a bizonyos incidens, szinte félek Justin mellett mutatkozni. Folyamatosan úgy érzem, ki vagyok utálva. Nem tudnak rólunk semmit, mégis gyűlölködnek. Pedig még csak azt sem mondtuk, hogy együtt lennénk. Alaptalanul állítanak mindent, még ha valójában igazuk is van, de akkor sem kellene olyanokat gondolniuk, amiket mi nem mondtunk. Én már el vagyok titulálva cafkának is. Ez a lány csak egy felkapott csontváz, nincs benne semmi különös, vagy Tuti lefizette Scoot, hogy velük mehessen, vagy Justint használja arra, hogy beindítsa a karrierjét. Szánalmas. Mindent kaptam már tűtől a repülőig. Pedig ők úgy tudják, Carinhez hasonlóan csak segítségként vagyok itt. És mégis utálnak. Csak mert korban illek Justinhoz és akkor már tuti, hogy nyomulok rá. Pedig semmit nem tudnak, ami előtte történt. Hogy Justint és mindig is Justinnak néztem, nem Justin Biebernek.

Érezhette, hogy eszembe jutottak az elhangzott szavak, ezért ölelt át. Másfél napja szerintem meg sem csókoltam. Mindig úgy éreztem, hasba rúgnak a rajongók, akik nincsenek is ott. Félelmetes.

Szigorú rendőrségi kísérettel száguldottunk végig az úton, amely az arénához vezetett. 100 méteres körzetben lezárták a hátsó bejáratot, hogy nyugodtan megérkezhessünk. München nem hazudtolta meg magát, gyönyörű a város. De most ezzel foglalkozni sem tudtunk, sebesen kellett az épületbe iramodnunk. A küszöböt átlépve biztonságban érezhettük magunkat, minden oldalról komolyan védik a nyílászárókat az egész backstage területén. Hamar megtaláltuk az öltözőnek kijelölt szobát, ahová ezúttal nekem is be kellett mennem. Ry és Carin tartott velünk, a többiek másfelé mentek.

- Justin, te velem jössz. Szöszi, téged Carin kezébe adlak egy időre, aztán majd téged is kezelésbe veszlek. – Ry az egyes számú ajtó felé tolta Justint, ránk nézve a kettesre mutatott, Carin bólintott, és kézen ragadva a számunkra kijelölt ajtó felé húzott. Szótlanul tűrtem, bár az okára irtó kíváncsi voltam.

~*~

Lábamra egy gyémántkövekkel díszített balerinacipőt erőltetett. Kidülledt szemem láttán elmosolyodott.

- Mindennek megadjuk a módját, még ha csak apró részletről is van szó. – kezdtem kétségbeesni. Mihez kellek én ilyen cuccban?

- Nem értelek, Ryan. Kérlek, mondd el, mit tervezel. – tudtam, hogy hiába, Ry semmit nem fog mondani. Jól sejtettem, egyszerűen csak felállt és elém tartott egy tükröt. Elkábultam. Ez lennék én? A hajam természetes, csupán egy ezüstös, gombnyi nagyságú pillangó tart egy loknit oldalt. Kreol bőrömön két árnyalattal világosabb alapozó tesz élettelenné, szemhéjamon fehér púder, ajkamon halványrózsaszín ajakfény. A ruhám már nem újdonság, egy nagyon halvány barackos rózsaszín árnyalatú, földig érő csoda, ami alól a cipőm ki sem látszik, de Ry ragaszkodott egy különlegességhez. Magamban végigmentem minden lehetőségen, aminek ez lehet az oka, a legvalószínűbbnek egy fotózást tartok, de ez is egy miértet vonz maga után, aminek viszont már nem találtam meg a válaszát.

- Már csak egy dolog hiányzik, de azt majd a helyszínen adom oda, mert ha meglátod, szerintem rögtön rájössz a tervemre. Na, most pedig menjünk, már csak két és fél percünk maradt.

- De hová megyünk? Ne kérj arra, hogy így közösségbe menjek. Kérlek Ry, olyan vaknak érzem magam. – jogosan nyafogtam, mégsem ellenkeztem, mikor kivezetett a szobából. Bíztam benne. Csak magamban nem.

Végigmentünk a folyosón, közvetlenül a színpadnál álltak a többiek. Azt hittem csak szólunk nekik, hogy elmegyünk valahova, de nem. Ry idehozott. És a feljáróhoz állított.

Minden leesett. Nem, azt már nem!

- Nem tudom miféle bábuként akartál engem használni, de hogy én arra a színpadra fel nem rakom a lábam, az is biztos! – határozottan és végtelenül mérgesen szögeztem le a mondanivalóm.

- Ne vágd keresztbe a tervem. Csak bízz bennem, jó? – hangját szakadozva hallottam, de szájáról mindent le tudtam olvasni. Bíznék én, de szerintem valamiért érthető, hogy most ez nem igazán megy. Belső zsebéből előhúzott egy…maszkot?! Igen, határozottan az volt. A ráerősített madzag segítségével óvatosan az arcomra rakta, hátul a hajammal takarta el a gumis részt. Nem akartam belegondolni, hogy mit akar velem, de az ötlet, hogy a színpadra küld fel, teljes letargiába hozott. A szívem úgy kalapált, mintha tízszer körbefutottam volna az arénát. Nem teheti ezt velem. Most nem, mikor minden egyes rajongó legszívesebben kést forgatna a mellkasomba. Idelent mindent hallani, így a fent megszólaló ismerős dallam is könnyedén a fülembe mászott. Never let you go.

Végem van.

- Most. Mássz be oda! – parancsolt rám. Annyira akartam tiltakozni, hogy végül engedelmeskedtem. A félelem, ami elfogott, mérhetetlen volt. Ott leszek rajongók tízezrei előtt, akik gyűlölnek engem. Ezt Ry sem gondolhatta komolyan. A többiek miért nem állítják meg? Ők is tudnak róla, mi? Micsoda szemétség!

Meginogtam, mikor elindultam felfelé. Elkapott a hányinger, szédültem, remegtem. Tudom, hogy Justin lesz odafent, de ő csak egy a harmincezerben. Ki ő, hogy megvédjen azon kívül, hogy Justin Bieber? És ő vajon tud róla? Ha igen, tuti kinyírom őt. Igazságtalan volt velem. Tudja, hogy nem akarnám, mégis belement.

Már láttam a padlót. Sűrű köd vett körül, de tudtam, hogy felértem. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen kellemetlen körülmények között élhetem át élőben, amit egyszer már kipróbáltam próbán. A fejem kavargott, a hányingerem egyre erősödött. Lassan eloszlott a szürke felhő, a dobhártyám majd’ szétszakadt a hangzavartól és a szívem heves lüktetésétől. Egy pillanatra lehunytam a szemem, elképzeltem, hogy nincs itt senki és a sikításokat is csak magnóról játsszák, de az utálat, amit az elmúlt két napban kaptam nem engedte, hogy mindezt elhiggyem.

- They say that hate has been sent, so let loose the talk of love. – mintha csak a jelenlegi helyzetemet énekelte volna meg. A színpad másik végén állt, úgy közeledett, mintha nem vette volna észre, hogy itt vagyok. Egyedül éreztem magam. Itt állok maszkban, kipúderezve. Biztosan egy bohócnak nézek ki. A tömegre néztem, értetlenül vizslattak. Mintha nagyobb szenzáció lennék, mint Justin. Nem tudtam levetkőzni az érzést, hogy ők azok, akik ki nem állhatnak engem. Ezért nem mertem a szemükbe nézni. Pislogtam, számon valami nedveset éreztem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fáj, de itt a bizonyíték, hogy mégis. Képtelen vagyok megbirkózni a helyzettel. Csak álltam ott, néztem ahogy Justin táncol, és azon gondolkodtam, vajon mennyire vagyok égő. Valami viszont segített elterelni a gondolataim: a dalszöveg. – It’s like an angel came by and took me to heaven. – szívszaggatóan gyönyörű volt a hangja, de csak ekkor vettem észre valamit. Bőrnadrágban, fehér ingben, fekete öltöny felsőben volt fehér kendővel a zsebében, kalappal a fején és maszkkal az arcán. – Cause when I stare in your eyes, it couldbn’t be better.

Nem számítottam rá, hogy rám néz. Mondhatnám, hogy csak a dalszöveg kívánta meg, de nem. Láttam a szemében, hogy nem. Közeledett, én viszont hátráltam. Nem akartam szítani a rajongók negatív érzéseit. Pocsékul éreztem magam, úgy nagyjából minden miatt. Egyetlen életben tartó erőm már csak Justin hangja volt. Akartam, hogy idejöjjön és megvédjen az egyelőre nem létező veszélytől, de akkor csak még mélyebbre ásnám magam a tömeg szemében. Akármennyire is hátráltam, elbújni mégsem tudtam a minden mozdulatomat követő fénycsóva miatt.

Megadtam magam. Láttam, hogy sietősebbre veszi, tudtam, hogy el fog érni, és bíztam benne, hogy tudja mit csinál. Nekem már amúgy is mindegy. Egyel kevesebb vagy több utáló már nem számít. Kézen fogott, a színpad közepére húzott. Megállt mellettem és velem együtt a tömegre nézett. Szorította a kezem, hogy tudjam, itt van. A mellkasom mégis vadul hullámzott a zihálásom miatt, amiben közrejátszott könnyeim elfojtása is. Lelépett a fél méterrel lentebb induló kifutóra, lelökte magáról a kalapot és a maszkot, majd felém nyúlt. Hagytam, hagy csináljon velem akármit, hiszen a végén úgyis akasztófán végzem. Lerakott, kezemet felemelte és megforgatott. Hirtelen megállított, derekamat magához húzta, mellkasát az enyémhez nyomva hátradöntött. Összeszorítottam a szám, hogy ne remegjen és bár normál esetben élveztem volna az egészet, itt nem ment. Úgy tettem, mintha csak egy táncos lennék, akinek ez a feladata, bár abban biztos voltam, hogy arcom az érzelmeim nyitott könyve.

- Take my hand, let’s just dance, watch my feet, follow me. – nem akartam, hogy folytassa. Tudom, melyik sor jön és tudom, hogy a közönség őrjöng. Még mindig nem jöttem rá, miért csinálja ezt. – Don’t be scared, girl I’m here, if you didn’t know, this is… - megcsuklott a hangja, mintha csak így kellett volna ennek lennie. Nem volt benne semmi színészi, még abban sem, mikor magához húzott. Magától jött az egész, s végre most először én is örültem ennek az egész színpados dolognak. Mintha levetkőztem volna a gátlásom egy rétegét, hogy engedtem neki ezzel az öleléssel. A sikítozásokba fújolások vegyültek, Justin pedig pontosan tudta, ha egy kicsit erősebben szorít, máris jobban fogom érezni magam. Elhajolt, arcán legnagyobb meglepődésemre egy hatalmas mosoly ült. Nem tudtam mire vélni, én ennek teljesen az ellentétét éreztem. Aztán a tömegre nézett és elkomorodott. Úgy éreztem, egy pillanatra rájöttem, mit akar ezzel az egész színpados dologgal, de mivel nem tudtam megfogalmazni, az ötletem el is szállt.

Karját átvetette a vállamon, visszafelé indult. Bár a dallam még ment, ő már nem énekelt. Hogy kezem ne legyen üresen, inkább szoknyámba markoltam és kicsit megemeltem, így legalább az elesés veszélyét is megelőzöm.

- Mi ez az egész, Justin? – felnéztem rá, bár választ nem várhattam, hiszen a mikrofon 2 centire volt a szájától. Visszavezetett a színpad közepére, közben felvette a földön hagyott kalapját és a fejébe nyomta, a maszkot otthagyta. Valamilyen taktika szerint beállított az általam nem ismert helyemre, ő pedig elém állt és váratlanul átölelt. Egyik kezével a nyakamat, másikkal a derekamat, mintha védelmeznie kellene, pedig csak a koreográfia volt. Szinte körém fonódott. Mozdulatlanul álltam a keze közt, megnyugtató volt látni a füst felbukkanását, amivel egyidejűleg mi is süllyedni kezdtünk. Ugyanúgy ziháltam, mint mikor feljöttem, s mint végig az egész színpadon tartózkodásom alatt, de legalább már nem éreztem magam egyedül.

Még nem értünk le, mikor félrehajtotta a mikrofonját, s ellenkezést nem tűrően megcsókolt. Mit gondolt, talán akarnék ellenkezni? A fejem így is zavaros volt, most a legkisebb problémámnak tartottam a lebukást.

- Köszönöm. Tökéletes voltál. – súgta a fülembe.

Válasz nélkül kellett hagynom, mert elértük a leszálláshoz megengedett magasságot, tehát a földet. Számítottam rá, hogy Ry lesz az első, akit meglátok.

- Erről beszéltem. Tökéletes volt! – óvatosan bár, de mohón szedte le rólam a maszkot, hogy hálájaként és elismeréseként óriási puszit nyomhasson arcomra.

- Ja, rajtam kívül mindenki élvezte. – nem akartam őt megbántani, csupán valahogy tudtára kellett adnom, az én szememben ez volt a legádázabb ötlete velem szemben.

- Blair, én…sajnálom. – megbánással nézett rám, egy mosollyal elrendeztem a dolgot, hogy elmenekülhessek minden elől. Egyedül Justin volt az, akit nem bántam, hogy mögöttem ólálkodik. Az ajtót is kevésbé hevesen csaptam be, hogy ha ide is követni akar, ne törjön be az orra.

Lerúgtam magamról a méregdrága cipőt, sírástól fojtogatva dőltem a kanapéra. Szó nélkül leült mellém, hajamat hátamra seperte, ujjait cirógatva húzgálta vállamon és fedetlen lapockámon. Sikerült erőt vennem magamon, hogy felnézzek rá.

- Mennyire haragszol, mondjuk egy tízes listán? – örülök, hogy már ennyire ismer, megkönnyíti a dolgom.

- Tizenegy. – suttogtam.

- Sajnálom, hogy nem kérdeztük meg, de nem bírtam nézni, ahogy szenvedsz.

- Ó, szóval hogy te voltál az értelmi szerző? – ugrott fel a szemöldököm. – Egyáltalán mi célotok volt ezzel?

- Valahogy el akartam mondani nekik, hogy te nem egy Selena, és nem is egy Jasmine vagy. Tudniuk kell bizonyos dolgokról, de közben azt is meg kell érteniük, hogy van egy határ, amin túl megtartom magamnak a részleteket. Valahogy jött egy ötlet Ryantől meg tőlem, hogy a koncert keretében tennénk, az pedig már csak hab volt a tortán, hogy te is benne légy. Az ihletek fokozásával jutottunk el addig, hogy csinálunk egy showt. Hatásosabb lesz, mint bármilyen szó, higgy nekem. – igen, azt hiszem pontosan erre gondoltam, mikor nem tudtam megfogalmazni, hogy mire gondolok. – Én csak…nem bírtam, hogy ennyire bántanak. Ők a rajongóim, te a barátnőm vagy, az én dolgom, hogy egyensúlyt tartsak köztetek. Szeretem őket, de ezúttal túlléptek egy határt. Kissé sportszerűtlen módon bántam ma velük, de ha ez kell ahhoz, hogy téged ne bántsanak, akár többet is megtettem volna. – labilis érzelemvilágomra szavai túlságosan is hatottak, de érdekes módon nem tudtam könnyeket fakasztani. Egyszerűen csak éreztem, hogy folyamatosan összeforrnak a belső sebeim. Most jövök csak rá, hogy mit tett. Kitolt a rajongóival, hogy megpróbálja csitítani őket…értem. Bízhatok benne. Most már igazán így érzem. Mindig ott van, ahol szükség van rá, nekem pedig az érzékenységemet tekintve pont erre van szükségem. Egy megbízható társra. Justin pontosan ilyen.

- Köszi, Juju. – mosolyogva nyakába bújtam. Késleltetett ölelésviszonzásából következtettem arra, hogy meglephette a megszólítás, amely én sem tudom, honnan jutott eszembe.

- Juju.. – kuncogott hajamba. Megemelte az állam, elkapta a tekintetem. Nem kezdeményezett, így én hajoltam közelebb, de végül ő csapott le először az ajkamra. Nyelvét átfúrta az enyémhez, tenyerem alatt nyakán éreztem hevesen lüktető szívének ritmusát. Mintha még az is énekelne. Az egész fiú maga a zene.

El akartam hajolni, de mohón visszahúzott. Szívem felkúszott a torkomba, ahogy ujjai végigfutottak combomon. Mentolos lehelete bejárta a fejem, mintha közben ki is tisztította volna a rossz gondolatoktól. Aggódtam, hogy a pánt nélküli ruhácskám le fog majd csúszni rólam, de mit sem foglalkozva ezzel karjaimat nyaka köré fontam. Olyan jó volt érezni őt. Megnyugtatott.

- És most mennyire haragszol egy tízes skálán? – mosolygott rám.

- Még mindig tizenegy! – koppintottam orrára kuncogva.

- Hm.. ma este lesz min dolgoznom.. – ajkába harapva vigyorgott. Ha szóbeli célzása nem lett volna elég, keze bekúszott szoknyám alá és már combom közepénél járt, mikor sikerült észbe kapnom és megállítanom.

- Talán koreográfiát gyakorolsz? – gúnyos mosollyal felvontam a szemöldököm, ajkát megnyalva húzta mosolyra a száját.

- Csak segítek tökéletesíteni a nyelvednek az enyémmel való együttmozgás koreográfiáját. – nem bírtam ki, elnevettem magam. – Komolyan beszélek. – pókerarcot vágott, de nem vettem be. Legyintve elhúzódtam tőle, összeszedtem a ruháimat és a fülkébe mentem, hogy a csodaszép ruhát leváltsam a saját cuccaimra.

51. Miért nem mondtátok el?

Jelentem: élek!
Október 2, jól kifogtam jelentkezésem dátumát.. a névnapom :D
Sajnálom, hogy ismét ennyit kellett várni a következő részig. Azért halkan megsúgom: nagyon nem vagyok vele megelégedve. Hétköznap egyáltalán nem tudok írni, hétvégén is mikor leülök, folyamatosan bűntudatom van, hogy tanulás helyett gépezek. Egyszerűen nem tudom úgy igazán beleélni magam a történetbe. Nem tudom elengedni magam, inkább így fogalmazok. Még akartam javítani ezen a részen, de közben már a következő fele is megvan és határozottan állítom: az jobb lett :) vagyis az én értékelésem szerint. De lehet csak azért, mert érzelgős lett.. mindegy, majd kiderül :D
Október 5-én és 8-án kérek mindenkitől egy nagy adag szurkolást (már ha nem pofátlanság ilyet kérni :'D), ugyanis angol felsőfokú nyelvvizsgára megyek. Nem valószínű, hogy gépezéssel fogom tölteni a hétvégét, de ha esetleg lesz esténként időm - mivel suliba nem megyek ezeken a napokon -, akkor megkísérlem befejezni és felrakni a következő részt. Ha nem megy, akkor majd a következő hét folyamán felrakom:)
Na és pár fontos, említésre méltó esemény: Október 29 - BELIEVE TURNÉ. Szegény felmenőim forogtak a sírjukban, mikor anya kijelentette, hogy nem mehetek Bécsbe, na de megoldottam: a szobámból tombolok minden koncertre :) Igaz eddig még csak kettő volt - valószínűleg jelenleg folyik Los Angelesben a harmadik:) - de jobb, mint a semmi. Archívumba is belekezdtem, ahová mappánként elmentem emléknek a koncertes képeket :) Hm...mi történt még? Rengeteg minden, persze eszembe se jut ilyenkor semmi.
Azt hiszem, zárom is soraim, ugyanis nekem már ágyban kellene lennem. Remélem hagytok nekem pár kommentet, legalább azok is ösztönöznének a következő rész felpörgetésére.
Addig is mindenkinek kellemes tanulást - ami sosem kellemes, főleg nem 10. osztályban - és sok jó jegyet kívánok! :)
Your Vivacious :)
P.s: a képen lévő nyakláncot ma kaptam a barátnőmtől a névnapomra. Justin van a medálon, ha esetleg nem lenne valaki számára egyértelmű :')
Puszi mindenkinek!

Szeme kettőnk közt cikázott, fejemben az óra kattogása visszhangzott. Mintha csak hárman lettünk volna a buszon, ami eleve lehetetlen, mert a buszt vezetnie kell valakinek, de mintha még most a kellemetlen buszzaj is csak valahol a hátsó szürkeállományomban zavarna.

- Bökd ki, mi a bajod, Scoo. – állt a sarkára Justin. Nem úgy látszott, hogy válaszolni akarna, többször is visszazárta elnyitott száját. Justin türelmetlenül mozgolódott mellettem, magában biztosan szidta Scooter összes felmenőjét.

- Miért nem mondtátok el? – szólalt meg váratlanul. Mintha tüdőn ütöttek volna, úgy szorult belém a levegő.

Rájött? Persze, ő Scooter. Miért ne jött volna rá? Teljesen egyértelmű, hogy ő bármire képes. De miért pont erre? Olyan jó volt, hogy senki nem tudott semmiről, erre jön ő és mindent megbolygat. Tuti nem hagyja szó nélkül. Az is biztos, hogy megtiltja még az egy légtérben való tartózkodásunkat is. Ahogy rám néz, parázslik a szeme. Aztán Justinra pillant és még jobban. Oldalra néznék, hogy megtudjam, Justin mit gondol, de merev maradok. Nem bírok moccanni, csak Scooterre bámulok.

- Nálatok van a fehér, mintás atléta, ami Justin ruhatárához tartozik. Ugye? – szavaitól összezavarodtam. Most akkor…ő nem is rólunk beszélt? Mármint…azt hittem rájött, hogy Justin meg én együtt vagyunk. Már készültem a kivégzésünkre. Erre csak egy nyavalyás atléta miatt volt ez az egész.

- Igen, nálam. – dühömben talán túl gorombán vágtam hozzá a szavakat, mégsem találtam fairnek, hogy így kitolt a kedélyeimmel.

- Szuper. – mosolyodott el. Még mérgesebb lettem, s bár igyekeztem palástolni, több kevesebb sikert értem el. Éreztem Justin pillantását az arcomon, muszáj voltam lenyelni feltörekvő szidásaim.

Úgy tűnt, végeztünk. Scooter hátradőlt a kanapén, Justin lazított merev tartásán, én meg csak fortyogtam a dühtől. Ideje volt elhagyni a szobát, egyikükkel sem foglalkozva felálltam a kanapéról.

- És azt miért nem mondtátok el, hogy együtt vagytok? – újabb villámcsapás. Most szórakozik velem?

- Kicsoda? Én meg a…

- Te és Justin, igen. – vágott szavamba.

- Tessék? – Justin felnevetett, ránéztem. Összeütközött tekintetünk, mindketten segítségért kiáltottunk a másik felé. – Ez őrültség, Scooter!

- Először is, mindketten lefagytatok a „Miért nem mondtátok el?” kérdésre, ami egyértelműen arra utal, hogy titkoltok valamit. Ez a titok pedig bizonyára az, amit én feltételeztem: hogy együtt vagytok. Amiből pedig erre következtettem, az a viselkedésetek. Határozottan egy párnak néztek ki. – győztesen vigyorgott, sikerült megfognia mindkettőnket. Gondolkodtam valami ellenérven, de minden egyes mozdulatunk az ő szava mellett szólt.

- El kellett volna mondanunk. – görnyedtem a kanapéra.

- Akkor most, hogy tudod…mit fogsz csinálni? Megszegtem az ígéretem, vállalom a büntit. – félve néztem Scoora, vajon mit reagál Justin szavaira.

- Miből gondolod, hogy haragszom? Egy hibátlanul csodás Blair plusz egy adonisz Justin és máris megvan a legédesebb álompár. – mosolyodott el kedvesen, ami igencsak meglepett. Biztos, hogy ő Scoo?

- Szóval…nem is haragszol? – csillogó szemekkel kapta fel a fejét jogosan ’adonisz’ jelzővel illetett barátom, a kétkedés megerősítéseként én is kíváncsian néztem rá.

- Nem én! – vigyorgott szélesen.

- Hát ez marhajó.. Hamarabb is közölhetted volna. – hangja cinikus volt, ugyanakkor erősen érződött a mélységes megkönnyebbülés, hogy nem fog nyárson megsülni, hogy aztán vadállat csali legyen.

- Természetesen ezt nem kell rögtön közölni a világgal. Jól elvagytok ti ketten is, igazam van? – határozott bólintás volt a válasz mindkettőnk részéről, ezzel le is zártuk a vitás kérdést, miszerint „mondjuk el, vagy ne mondjuk el”. Ne mondjuk el.

- Akkor találkozunk később. – azzal felállt, a konyhapultról kezébe kapta a teáscsészéjét és úgy a szobájába ment, mintha nem is az előbb jelentettük volna be, hogy Justin meg én együtt vagyunk. A többiek vajon már tudják? Biztosan megosztotta velük a teóriáját. Bár ki tudja, lehet mégsem. Nagyjából sosem tudom, hogy Scoo mit gondol.

Justinra néztem, kedvesen mosolygott. Combomra rakta a kezét tenyérrel felfelé, ujjai közé csúsztattam az enyém és a vállára dőltem. Innen nézve még véknyabb volt a teste, bár a nadrág mély ülepsége kicsit ellensúlyozta egyébként nádszál lábait. Zsebéből előkotorta a nemrég vásárolt iPhone-ját – mellesleg, máris egy újon gondolkodik – és a menüt megnyitva végigzongorázott a programokon, én meg csak néztem, ahogy percek alatt válaszol az üzeneteire, aztán ír Twitterre, kitöröl pár felesleges zenét a mappájából és még ellenőrzi is a Teendők című jegyzetlistáját. Aztán a képernyőn hirtelen ő jelent meg, mellette én, majd a kép eltűnt, s csak ekkor jöttem rá, hogy fotózott.

- Hé, ezt kitörlöd! – hasába csíptem, ami a kuncogástól megremegett.

- Miért tenném? Eszemben sincs! – bosszúsan felpillantottam rá, de szemei eloszlatták a dühöm és annyiban hagytam. – Kérsz teát? – váltott témát.

- Ezzel azt akartad kérdezni, „Csinálsz nekem teát?”. – vigyorából ítélve pontosan így gondolta. Sóhajtva beleegyeztem. Bár gőzöm nem volt, mi merre található, azért keresgélni kezdtem a konyhapultban, míg rá nem akadtam a filterekre. Kiválasztottam egy piros dobozosat.

- Ühm, ne azt, az hasonlít Usher dínópisi teájára. A lila dobozos jobb. – szúrós pillantást vetve rá áttértem az általa javasolt filterekre, kettőt kivettem és a szokásos módon eljárva elkészítettem két személy részére az illatából ítélve finomnak ígérkező teát. Az egyik csészét a kezébe adtam, a másikkal leültem mellé. Sziszegve tapogatta a porcelánt, mígnem megtalálta azt a helyet, ahol nem süti a kezét a forróság. – Köszönöm. – nézett rám, én még mindig előbbi produkcióján mosolyogtam. Mellkasomhoz húztam a térdem, lentebb süllyedtem a kanapén és belemerültem a tea fújásába. Vicces volt, ahogy a folyadék körkörösem menetel oldalra, miközben fújom. Úgy nézhettem ki, mint aki még soha nem ivott teát. – Hogy te milyen fotogén vagy..! – szava felriasztott, bár nem voltam benne egészen biztos, hogy hozzám beszél. De mivel más nem volt itt, annyira pedig nem zakkant, hogy magában beszéljen, kivételesen csakis én lehettem a megszólított.

- Ezt nem egészen értem. – belekortyoltam a teámba, bár jobb lett volna előbb gondolkodnom, ugyanis még egy cseppnyit sem hűlt. Alig bírtam visszatartani, hogy ne köpjem ki. – Hogy az a…! – leheltem ki a levegőmet, miután leküzdöttem a torkomon.

- De buta vagy! – nevetett ki hangosan. Grimaszolva a kanapé széléhez húzódtam, bevackoltam magam a sarokba. Ám magányom nem sokáig tartott, Justin ugyanis poharát a kávézóasztalra rakta, közelebb mászott és fejét az ölembe hajtotta. Mosolyogva nézett fel rám, hatalmasakat pislogott, én pedig természetesen megenyhültem. Mi mást tettem volna?!

~*~

Carin öles léptekkel közeledett.

- Scooter téged keres. – adtam át az üzenetet, de a várt továbbhaladás helyett vállon ragadott és komolyan a szemembe nézett.

- Ígérd meg, hogy nem leszel mérges, de…meg kell mutassam. – értetlen arcom láttán kezembe nyomta Scoo iPad-jét, a képernyőn egy szöveghalom jelent meg, felette egy képpel. Justin és én.

- Ez mi? – felnéztem rá, pillantása sürgetve késztetett olvasásra. Az első sorban semmi különöset nem találtam, a másodikban viszont jött a feketeleves.

A világszerte híres dalos pacsirtánk bizonyára bensőséges kapcsolatot ápol Ms Colinsszal – legalábbis ez vehető ki a fiú fotósa által posztolt képből.

- Tessék?! – két oktávot ugrott a hangom, a kezem alatt porladni éreztem a készüléket, ami persze lehetetlen volt. – Ezt honnan szedték? – számon kérőn szóltam Carinhez, mintha ő lenne a hibás, ami persze nem igaz.

- Fredo feltöltötte a képet, ami Budapesten készült.. – sóhajtotta. – Nem is azzal van a gond. Hanem hogy ezt feltételezik..

- Talán mert jól feltételezik. – Justin lépett mellénk, motyogása közben is azt leste, néz-e minket valaki.

- Nem úgy értettem. Scooter már elmondta.. – apró mosolyt eresztett meg, meg sem lepődtem. – Hanem hogy nem szabadna ezt állítaniuk. Semmi bizonyítékuk arra, amit mondtak. Egyszerű barátokként is vághattatok volna olyan pózt.

- Egyetértek. Jogtalanul írták ezt a cikket. – támogattam Carin álláspontját.

- És akkor most mi lesz? – Justin normál hangerővel szólalt meg, de valami nem stimmelt vele. Mintha be lenne rekedve, vagy nem is tudom. Lehet csak a koncert miatt, sőt, elég valószínű.

- Semmi. A közeljövőben nem lesz olyan esemény, amiben erről tudnának kérdezni.

- Mennyi időt jelent ennek a közeljövőnek a lejárati ideje? – mintha gyanakodott volna, volt is miért.

- 2 nap.. – sokként ért. Legalább egy hétre gondoltam. 2 nap? Annyi idő alatt azt nem találom ki, hogy mit kezdjek egy reggel a hajammal, nemhogy azt, hogy mit mondjuk a világnak a kapcsolatunkról..

- Szuper.. – sóhajtott fel Justin.

- Nyomás vissza a buszba, majd ott megbeszéljük. Már nem sok van Horvátországig. – ennek viszont örültem, egyrészt mert már majd’ megfagytam idekint, másrészt hogy nemsokára megérkezünk a következő koncerthelyszínre, harmadrészt pedig hogy végre eltűnhetünk a sok benzinkutas dolgozó árgus szeme elől.

A lépcsőn szökdelve átsuhant agyamon egy gondolat, amitől bár én nem észleltem, de testem megdermedt. Justin emiatt jött nekem, ezzel nem is foglalkoztam. Elöntött a szégyen, hogy képes voltam ilyet tenni.

- Blair, menj. – aprót lökött rajtam, csípőm az egyensúlyhiány miatt a falnak vágódott. – Jézusom, Blair! Minden oké? – aggódó tekintete elhomályosult előttem, anya arca férkőzött be a gondolatomba. – Blair. Hallod?! – megrázta a vállam, a fejem kitisztult.

- Justin, én még nem beszéltem anyával.. – nagyot nyeltem, belebámultam a sötét éjszakába.

- Miről? Beszélj velem, itt vagyok. – tenyerébe fogta az arcom, mélyet lélegezve próbáltam magammal elhitetni, hogy nem szörnyűség, amit tettem.

- Nem mondtam el neki…kettőnket. – ajkamat legörbítve nyugtáztam, hogy mégis borzasztó vagyok. – Korábban még azt is elmondtam, ha egy fiúval csak úgy random szemeztem. Most pedig, csak mert messze vagyok tőle, azt sem mondom el, hogy Justin Bieber a pasim? – csak suttogásra futotta, ezért titokban örültem is, hiszen talán még a falnak is füle van.

- Ha az nyugtat, én sem mondtam el anyának, pedig ő aztán tényleg szó szerint egy légtérben van velem egész nap. – halványan mosolygott, félt, hogy nem válik be a módszere, pedig segített. Talán mégsem vagyok annyira szörnyű. Vagy ha mégis, legalább nem csak én.

- Most inkább mégis felhívnám, ha nem haragszol. – arcomon lévő kezére simítottam ujjaim, kérés nélkül elhúzta.

- Persze, menj csak. – mosolyogva hátrébbállt, kabátzsebemből előkotortam a telefonom és a szobánk felé sietve tárcsáztam őt. Fogalmam sem volt, hogy fogom elmondani, egyáltalán hogy fogok belekezdeni, de anya hangja kizökkentett mélázásomból.

- Kicsim, mi történt? Minden rendben? – hangja éber és riadt, egyszerre álmos és elnyűtt volt.

- Öö…szia. – zavartan „viszonoztam” köszönését. – Nincs semmi, csak..

- Blair, várj! – Justin berontott, megszakítva ezzel szavaim. – Ne hívd! Náluk még…

- Drágám, itt éjfél van. – hallhatólag elnyomott egy ásítást, így volt időm belegondolni abba, amit mondott. Persze, ők Amerikába vannak, én meg Európában. Hogy nem jutott eszembe?

- Jézusom, anya, ne haragudj, hogy felébresztettelek. – szabadkoztam hevesen. Justin elszontyolodott, hogy nem ért be időben, de egy mosollyal megnyugtattam, hogy a helyzet nem olyan vészes. Kizárt, hogy anya haragudna.

- Ugyan már, bármikor hívhatnál. De gyorsan nyugtass meg, ugye nincs baj?

- Nem, egyáltalán semmi. – ráztam a fejem. – Most feküdj vissza aludni, majd nekem ma, neked holnap beszélünk.

- Az kizárt. Biztosan nem véletlenül hívtál. Hagy halljam, miről van szó!

- Nem fontos, csak eszembe jutott valami, de azt amúgy sem ilyen körülmények között akarom megvitatni. Aludj csak nyugodtan, ne rágd magad ezen, majd megbeszéljük. – mosolyogva a farmerom gyűrődését piszkálgattam, Justin mellém lépett, kezét a combomra simította.

- Rendben. Akkor holnap. – valószínűleg hullafáradt lehet, csak azért egyezett bele ilyen hamar.

- Szép álmokat, anya! – kívántam mosolyogva, amit megköszönt, én pedig leraktam.

- Kicsit hamarabb is eszembe juthatott volna. – nevetett fel.

- Én egyáltalán nem gondoltam erre, tehát még mindig jobb utólag, mint sehogy. – kuncogva orrához nyomtam az enyém, játékosságomat apró csókkal hálálta meg.

- Srácok! Gyertek egy kicsit! – Scooter a nappaliból szólt, összenéztünk Justinnal. Vajon mi vagyunk ezek a „srácok”? Földi adoniszom vállat vont hangosan fel nem tett kérdésemre, fejével intett. Az ajtó résnyire volt hagyva, kicsusszantam, majd Justin is. Odakint viszont váratlan dolog fogadott.

Éreztem a nyelvemre tapadni valami papírdarabot. A meglepődött szájtátásom miatt még oda is berepült pár konfetti, amiből bőven jutott a hajamra, a pólómba, sőt még a szemembe is. Fél szemmel bár, de egy hatalmas tömeget láttam magam előtt, mindannyian vigyorogtak.

- Ez meg mi volt? – Justin feltette helyettem a kérdést, nevetve rázta a haját, hogy essenek ki az idegesítő kis darabkák.

- Olyan falnivalók vagytok, cuncikáim! – Carin a semmiből bukkant fel, már csak annyit éreztem, hogy magához ölel Justinnal együtt. Nevettem, bár semmit nem értettem.

- Mától hivatalosak vagytok, tökmagok. – Ry vigyorogva dugta be a fejét közénk, Carin lazított szorításán. Azt hiszem, kezdem kapizsgálni a dolog mivoltát.

- Bár rettentően megbántottál azzal, édes fiam, hogy egy szóval nem avattál be a dologba, azért megbocsátok és jaj, tényleg annyira édesek vagytok. – Pattie valószínűleg csak túlzott, azért jólesett, hogy végül nem Justin vadállat-csalis elmélete teljesült és legalább az itteniek elfogadják a dolgot, ha még anya reakcióját nem is tudom.

- Aha, és ezért kellett telelőni a fejem konfettivel? Anélkül is gratulálhattatok volna. – Justin nevetve elhúzódott Carintől, jelentőségteljes pillantást vetett a többiekre, akik jót szórakoztak ezen az egészen.

- Ry ötlete volt. – árulkodott Kenny.

- Rögtön gondoltam.. – forgatta a szemét Justin, Ryt jól vállba bokszolta.

- És hogy történt valójában ez az egész? – kíváncsiskodott Fredo.

- Mikor volt az első smaci? – kezdte Ryan is. Hát, na látod, ez egy nagyon jó kérdés. Körülbelül úgy kismilliószor csókolóztunk az „igazi” előtt, úgyhogy erre a kérdésre nem igen sokszor fogunk válaszolni, na nem mintha akarnánk.

- Az a mi dolgunk, kisapám. – Justin büszkén húzta fel az orrát, ami mindenkiből nevetést váltott ki. Nem gyakran látni őt nagyképűsködni, ez is persze csak viccből volt.

- Mama Jan joghurttortája a hűtőben vár, ha esetleg érdekel valakit. – Mama Jan tudta, mivel lehet elterelni a gondolatokat, hiszen a hasának senki nem mond nemet.

A torta fél óra alatt elkészíthető, a kedves énektanár a koncert alatt csinálta, innen jött az ötlet Ryannek a konfettik felől – derült ki mindez utólag. Azért meg kell mondjam, sokkal megkönnyítették a helyzetünk, így legalább megmenekültünk a kínos beavatásos pillanatoktól, helyette sok őrült, vicces dolgot csináltunk – amik nem mellesleg Jon gépében is meg lettek örökítve.

50. Szeretlek

HALIHÓÓÓ! :D

Jesszusom, sosem gondoltam volna, hogy végre odaírhatom a bejegyzés címéhez: "50". 50. RÉSZ! Nem hiszem el. Lassan egy éve, hogy írom és bár lassan, de biztosan jutottam el ide. Megvan félszáz fejezet:) Elképesztő. Kezdetben nem tudtam, mennyire leszek itt sikeres. Még most is igaz, hogy a másik blogom "híresebb" - a híres jelentését olyan értelemben véve -, de a kezdetekhez képest ez is híres lett. Az olvasók száma is megnőtt, a rendszeres olvasók is immáron 45-re bővültek - amit ezúton is köszönök!! - és a kommentelők száma is. Mindenki nagyon sokat jelent nekem. KÖSZÖNÖK MINDENT!

A suliról pár szó: eddig nincs sok jegyem, de ami van, az szerencsére ötös. Szeretném ezt megtartani, ami viszont sok tanulásra töltött idővel jár. És akkor a rosszabbik fele.. A mostani rész is rendesen elhúzódott, de higgyétek el, amikor csak megengedhettem magamnak, írtam. Előre tudtam, és tudom, hogy ti is, hogy ez lesz. Majd csak belerázódunk:) Én csak remélni tudom, hogy ezek a részek közt eltelt hetek nem fognak minket abban akadályozni, hogy együtt maradjunk, egy kisebb családként :)

A részről inkább csak annyit mondanék:

Kellemes Olvasást!

Pilláimon még gyenge fáradtság pihent, de már határozottan ébren voltam. Semmi kedvem nem volt bármit is csinálni, még a gyönyörű, rejtelmes Budapest sem vonzott, amiért tegnap megőrültem volna.

Semmit nem aludtam az este. Folyamatosan két dolgon kattogott az agyam.

Leszel a barátnőm?

Igen.

Hihetetlen. Az a tökéletes, aranytorkú, földi adonisz az enyém. Justin Bieber a barátom. Századjára elgondolva is végigfut a hideg a hátamon. Az estém fele azzal a gondolatokkal telt, hogy változhattam ennyit fél év alatt. Egész életemben nem történt velem ekkora pálfordulás. Aztán oda jutottam, hogy tisztázódott bennem: aki egyszer megismeri Justint, sosem felejti őt el. Nekem is csak ennyire volt szükségem, hogy megtörténjen, ami megtörtént.

Szemem alá vastagabb réteg korrektort vittem fel, hogy a lila karikák színe enyhüljön. Saját szemembe nézve még mindig láttam benne a meglepődöttséget, ami egy másik tegnapi esemény hatása.

Hibát követtem el, mikor megtiltottam. Egyrészt, csak a szakmai menedzsered vagyok, nem a magánéleti ügynököd. Rá kellett jönnöm, hogy 19 éves vagy. Nem az a 16 éves bögyörő, aki Usher után rohant. Részben magamtól, de részben Carin értette meg velem, hogy hülyeséget csinálok, úgyhogy igen, átverés volt az egész. Ekkor jött a sokk. Nem értettem semmit, de belül tudtam, ennél csak rosszabb jön. Szerettem volna helyrehozni, de nem állhattam eléd, hogy „rendben, akkor most visszavonom, amit rólatok mondtam”. Azt viszont tudtam, hogy ha valami olyat teszünk veled, amiről látszólag csak mi tudunk, neked rossz, Blair pedig nem tud róla, akkor a kis érzelgős drágaságomnak megesik majd rajtad a szíve. Tudtam, hogy csak össze kell valahogy terelnem titeket, mégpedig a távolságtartás eszközével. Minél többet nem tudtok csak ketten lenni, annál jobban keresitek majd egymást, én pedig ezt kihasználtam. Ezért lett két buszból egy, ezért volt az, hogy látszólag mindenki összeesküdött ellened, de mindez csak azért volt, hogy bepipulj, magad mellé rángasd azt az egy személyt, aki megért téged és ha ti egyszer egy szobába mentek a szemünk láttára, abban már van valami komoly.

Undorító. Undorodom magamtól, hogy ezek után még képesek voltunk elhallgatni, hogy mi időközben jobban egymásra találtunk, mint Scooter azt gondolná. Helyesebben, csak én voltam képes. Justin belekezdett volna a dumába, de leállítottam. Bánom is, de nem is.

- Szépségem, ugye nem azon rágod magad? – észrevétlenül jelent meg mögöttem, csak úgy a semmiből. Lehet tényleg igaza van, és úgy belefeledkeztem az emlékekbe, hogy még a füleim ajtaját is becsuktam.

- Nem, dehogy. – kedves mosolyt küldtem felé a tükörben, de inkább sikerült egy torz fintorgásnak. Hosszú puszit nyomott az arcomra, köszönetképp végigsimítottam mellkasán.

- A mai koncert előtt kipróbálhatod majd a színpadliftet, jó? – szavain felkuncogtam, elpirulva bólintottam. Carin bizonyára postásat játszott.. – Apropó, az atlétát tartsd meg. Számomra hasznavehetetlen volt. – hogy jutnak ezek eszébe? Semmi ilyen témáról nem beszélünk.

- Ma visszarakom majd a bőröndbe, úgyis megint én leszek a ruhahajtogató. Bízd csak rám. – gyors csókom után felálltam a székről, de gyerekjáték volt elállnia az utamat.

- Nekem nem elég hosszú, ráadásul ha az illatodat akarom, itt vagy te. Már nincs szükségem másra. – mosolya újra emlékeztetett, hogy Justin a fiúm. Ezt még szoknom kell egy darabig.

- Menjünk, mert csúszni fog a próba. – javasoltam zavartan, mire közelebb hajolt, és hosszan megcsókolt. Ajkát megnyalva bólintott, az ajtó kitárása után pedig elengedte a kezem.

- Mehetünk? – Ry mosolyogva állt a falnak támaszkodva, szinte biztosra vettem, hogy hallgatózni próbált. Hogy aztán sikerült-e, azt nem tudom.

A buszról egyenesen a hatalmas arénába mentünk, ahol szokásosan a backstageben kötöttünk ki. Még senki nem volt itt az igazgatón és a statisztákon, na és rajtunk kívül. Maga a koncert csak 2 és fél óra múlva kezdődik, de másfél órás próbát tartanak előtte, ami egyben az elkövetkezendő koncerten főpróbája is.

Justint elnyelte a munka, teljes szívvel adta oda magát a színpadnak. As long as you love me, Die in your arms, Beauty and a beat, All around the world, Be alright, mindent sorra énekelt.

- Blair, szeretnél te lenni a liftalany? – Scooter vigyorogva kiáltott fel nekem, a kezét nyújtotta. Segítségével leugrottam a színpadról, mosolyogva bólintottam. Justint már nem egyszer láttam elhelyezkedni a kis dobozszerűségben, így az ő beférkőző módszerét használva felguggoltam az emelvényre.

Elképzeltem, ahogy elindul a zene. Hogy a kivetítőn visszaszámolnak. Rajongók ezrei sikítoznak a nézőtéren. Köd vár odafent. A szívem a torkomban dobog. Megszólal a gitár. Lassan felállok. Átjár a zene, de komoly maradok és a nézőtérre szegezem a tekintetem.

De a barna szempár visszarántott a valóságba. Tökéletes pontossággal eltakarta a kilátást, pedig 2 méterre állt tőlem.

- Hol marad az éneklés? A rajongók elégedetlenek! – cinikus mosollyal, sürgetve kémlelt. Zavartan felkuncogtam, de nem tehettem mást, minthogy rögtön elhagyjam a színpadot. – Let the music blast.. – halkan szólt utánam, énekelve. Nagyon mérges lettem rá. Már túl jól tudja, hogy melyik számok a gyengéim. – Gyerünk, Blair! Mindenki szeretné hallani a hangod. Kis biztatást kérek odalent! – tudtam, hogy a nézőtér első soraiban ülő Carinnek, Pattienek, Fredonak, Rynak és Ryannak meg még ki tudja hány embernek szólt, amitől még biztosabb lettem, hogy ki fogom őt nyírni. Hangos tapsot hallottam, a szememet forgatva fordultam meg.

- Srácok, szerintem nem akartok megsüketülni. Az éneklés a te dolgod, Justin, nem az enyém. – elégedett mosollyal fordultam felé, láttam rajta, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot.

- We gon’ do our dance.. – magamban tovább folytattam, egyszerűen imádom ezt a számot. De kizártnak tartottam, hogy én valaha megnyikkanjak előttük énekelve. – Ennél kicsit hangosabban, ha kérhetem.

- Justin, nem fogok énekelni. – határozottan utasítottam el, szemében láttam a csalódottságot, de nem várhatja el, hogy dalra fakadjak a repedt fazékhoz nagyon is hasonlító hangommal. Elsétáltam a színpad végéig, leugrottam róla és mosolyogva leültem Pattie és Ry közé.

- Most tutira haragszik rád. – a tüsis hajú udvari bolond rám vigyorgott, de én csak vállat rántottam. Ő nem tudja, hogy egy csókkal el lehet simítani az egészet.

Justin összekapta magát, újra mikrofonhoz állt, de hangja egy ideig sokkal keményebb volt, mint kellett volna, amit megbántottságának tudtam be.

Ezt a koncertet élveztem talán a legjobban. Gyorsan elrepült, aminek egy oka volt: végigszórakoztam az egészet. Sosem dúdoltam végig minden számot, most megtettem, sosem táncoltam még rájuk, most megtettem, sosem olvadoztam, most megtettem. Elgondolva hihetetlenebb a dolog, mint a valóságban. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy a színpadon ugráló tökéletesség legyen a pasim, pedig így van. Míg a jegyre tízezreket költő lányok a sorokban sikítoznak egy pillantásáért, én ingyen csinálhatnék vele azt, amit akarok. Még mindig nem érzem fairnek a dolgot. De legalább már megértettem, hogyan képesek valakit ennyire imádni, ami határozott előrehaladás.

- Nagyon jól áll a fehér. Valójában…neked minden jól áll. – mosolygós arca a semmiből bukkant elő, mint az utóbbi alkalmakkor mindig. Tényleg ennyire mélyen elgondolkodom?

- Túl sokszor túlzol, Justin. – felültem az ágyon, hátamat a falnak döntöttem. Felért a létrán, félve pillantott le a földre. – Ennyitől még nem lehetsz tériszonyos. – nevetve azért eltakartam a szemét, hogy biztosra menjünk.

- Hazudós vagy. – elvette kezem a szeméről, legörbült ajkakkal nézett rám. Kérdőn felvontam a szemöldököm, vajon miért érdemeltem ki ezt a szépnek nem nevezhető jelzőt? – Nem túlzok. Komolyan gondoltam. – mosolyogva homlokon csókolt, végigsimított arcomon. – Gyönyörű vagy. – suttogta szenvedélyesen. A szívem kihagyott egy ütemet, elmosolyodtam.

- Köszönöm. – nyakába temettem az arcom, átkarolta a derekam.

- Darei tutto quello che ho per vederti felice. – meglepődhettem volna, hogy olaszul beszél, mégsem találtam benne semmi furcsát. Az igazságtartalmában viszont már igen.

- Ugyan miért adnád nekem mindened, csak hogy boldog lehessek? – összeráncolt homlokkal pillantottam fel rá, meleg hüvelykujjával végigsimított járomcsontomon.

- Mert szeretlek. – motyogta. Gyomrom görcsbe rándult hangjától, de ez csak kifogás volt arra, hogy bevalljam, valójában a szeretlek szó kavarta fel érzéseim. Úgy éreztem, végre van valami, ami tökéletesen kifejezi azt, amit én érzek iránta. Eddig nem jöttem rá, vagy csak nem vallottam be, hogy pontosan ezt érzem. Vagy talán csak nem gondoltam erre az alternatívára. Nem lehet megmagyarázni, hogy mik ennek az érzésnek a „tünetei”. Te belül tudod, de senki más. Én pedig tudom, hogy szeretem őt. Talán nem a szívem legmélyéből fakadóan, de az amúgy is korai lenne, azt hiszem. Annak viszont már ideje volt, hogy bevalljam magamnak is, hogy mit érzek.

- Én is szeretlek. – suttogtam zavartságtól lesütött szemekkel. Lángoltam belülről, a szívemet is valami folyamatosan gyorsította, az arcom pedig a rákhoz hasonlíthatott.

- Túl gyorsan váltál fontossá számomra. Most is úgy érzem, az életem egy darabját tartom a kezemben. – szorosabban ölelt, s bókjától bár csak még jobban zavarba jöttem, mégis felnéztem a szemébe. Imádom a szemeit. Ilyen különleges barnát még soha nem láttam.

- Justin…tudom, hogy udvariatlan kérdést fogok feltenni, de tudnom kell a választ.. – ajkamba harapva hezitáltam, de szemei követelték az azonnali választ. – Ugye nem csak játszol velem? – nehezen böktem ki, azonnal meg is bántam. Nem, ő nem játszik velem. Ennyire már ismerem.

- Ha játszani szeretnék, majd veszek egy Barbie-t. Blair kisasszony a barátnőm, akit szeretek. – mosolyogva fülem mögé tűrte a tincseim, hosszú puszit nyomott arcomra.

- Miért nem mondtad fél évvel ezelőtt, hogy ez fog történni? Biztosan nem viselkedtem volna olyan arcátlanul. – hangomban volt némi él, ami azt sugallta, megint megpróbálom rákenni a dolgot, de így legalább felidéztem a régi énem, ami mára már teljesen eltűnt. Nem csak az, aki Justinnal úgy viselkedett, hanem az a sulis lány is, aki csak egy egyszerű, tornacsukás stréber volt.

- Az pontosan szükséges volt ahhoz, hogy ma ez legyen, hidd el nekem. Semmi, de semmi nem történik véletlenül.

- Ha te mondod, Mr. Tökéletesség.. – orromat az övéhez dörgölve kuncogtam fel. Ügyesen elcsent egy puszit, aztán hagytam neki, hogy annál kicsit többet is alkothasson. Ajka egybefonódott az enyémmel, gyenge ujjaimmal hajába túrtam és teljesen kikapcsoltam az agyam.

Szeretem őt. Annyira egyszerű kimondani, de csak én tudom, mennyi minden után sikerült képesnek lennem erre. Így mindjárt apad a bűntudatom a rajongókkal kapcsolatban, de még mindig nem stimmel minden. Én túl sokat kapok, közülük viszont rengeteget semmit.

~*~

- Szépségem, ébresztő! – tudat alatt érzékeltem, hogy megcsókol, de túl lusta voltam kimászni az álmomból. – Kapd fel magadra ezeket, aztán sipirc kifelé a buszból. – valamit a kezem környékére helyezett, kénytelen voltam kinyitni a szemem.

- Miért? – nyöszörögtem erőtlenül.

- Majd megtudod, de siess, mert Scooter mérges lesz, ha sokat késel. – Scoo nevére rögtön könnyebb volt életet lehelnem magamba, nem szeretnék összetűzésbe keveredni vele. – Gyerünk, kicsim. – fejem alá nyúlt, kényszerített a felülésre. Engedelmeskedtem neki, bár nem igazán láttam, olyan sötét volt.

- Miért keltesz fel éjszaka? – nem igazán tudtam, mit beszélek, tekintve, hogy azt sem tudtam, hol vagyunk.

- Ez a fehér atléta megteszi melltartó helyett, de ha kényelmetlen lenne és vagy elég ügyes ahhoz, hogy kómásan felvedd, akkor felőlem oké, viszont ez a láthatólag lila francia bugyi, bár nem igazán vagyok tisztában a színekkel ebben a sötétben, na mindegy, szóval az is megteszi. Ebbe bújj bele szépen. – a nyakamba húzott valami felsőt, kidugtam rajta a kezeim.

Panaszkodni akartam, de eszembe jutott Scoo. Jobb, ha hagyom, hogy felöltöztessen, így háromszor annyi időt spórolunk, tehát Scooter is csak harmadannyira lesz mérges. Lerángatott az ágyról is, egy csókkal sikerült egészen felébresztenie, a hajamat rendbe rakta az ujjaival, és késznek is nyilvánított. Bele sem mertem nézni a tükörbe, így csak abban bízhattam, hogy Justin nem engedne kilépni a buszból undorító kinézettel.

- Hová megyünk? Justin, álmos vagyok. – elnyomtam egy ásítást, de a következőt nem tudtam. Hagytam, hogy rám erőltesse fehér cipőm, aztán a számba nyomjon egy rágót.

- A mentolos íze majd bejárja a fejed és felébreszt . Nekem sokszor beválik. – magyarázta utólag. Jó, csak te már hozzá vagy szokva a korán keléshez, én meg nem. Még most is hívogat az ágyam, pedig már a buszajtóban álltunk. – Meghoztam. – jelentette ki büszkén a többieknek, akik elszóródva álltak a busz oldalában.

- Hová megyünk? – fordultam feléjük nagyokat pislogva, hátha eltűnik a szememből egy kis álmosság. Azt hiszem meginogtam, Justin azért fogott erősebben a derekamnál.

- Elvileg sétát terveztünk, de ha te is velünk leszel, jövőre sem érünk vissza. – nevetett fel Justin, a többiek is szívesen csatlakoztak hozzá, mire én bevágtam a durcit, amit álmosan még könnyebben lehetett kivitelezni. – Csak viccelek. – súgta a fülembe.

- Akkor indulhatunk? Most még eléggé csendes a város, de nemsokára feljön a nap és a rejtőzködés is nehézkesebb lesz. – Scooter a kezébe vette az irányítást.

- Én még mindig nem tudom, hol vagyunk.

- Budapesten, Blair. – nevetett ki Ry is. Ettől viszont kicsit felcsigázódtam, Magyarország ugyanis mindig egy elég távoli és elérhetetlen helynek tűnt. Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljövök pont ide, de amennyit eddig láttam belőle, eléggé megfogott. Szebb, mint gondoltam.

Egy kívülálló utcán állt a busz, melynek végén jobbra fordulva közvetlenül egy hosszú utcára értünk. Ami először szemet szúrt, az a Duna másik partján álló óriási épület volt, csakis a Parlament lehetett. A sötét éjszakában gyönyörű kivilágítással rendelkezett, csakúgy, mint a város bármely főbb része.

Justin magára húzta a kapucniját, páran napszemüveggel próbáltak elrejtőzni. Kenny ment legelöl, Jon kamerával a kezében igyekezett venni minket és a tájat egyszerre.

- Egész jó ez a város. – állapította meg Ry.

- Selena azt mondta, neki nagyon tetszett. – Carin szavaira Justin elfintorodott, közülünk is csak Fredo reagált pár szóval.

Az utcán csak idősebbek, sietős léptekkel haladó üzletemberek voltak, de elvétve összeütköztünk pár olyannal is, aki jobban megbámult minket, de végül nem volt mersze megszólítani. Pedig Justin biztosan nem küldte volna el, ha autogramot szeretne, de ezek szerint ő nem igényelte ezt.

Budapest teljesen más, mint Amerika, ez tény. Mégis sikerült annyira elvarázsolnia, mint Franciaországnak vagy Olaszországnak. Volt benne valami egyedi, talán a légkör, de ez a valami teljesen megfogott. Olyan sokat sétáltunk a Duna-parton, hogy egy ideig még a didergésemről is elvonta a figyelmet a látvány.

- Ide álljatok be. Pontosan mögöttetek lesz a Parlament. Tökéletes háttér. – Jon előkészítette a fényképezőjét, de senki nem engedelmeskedett neki. Aztán Justin vette a fáradtságot, felült a vastag kőkorlátra, amit Jon le is fotózott. Szerinte tökéletes kép lett, de ha többen lennénk ott, még jobb lenne. Így hát mindannyian beálltunk Justin köré, én direkt szélre álltam, abban reménykedve, hogy hátha nem látszok majd a képen. – Oké, most mindenki álljon máshová. – jött az utasítás, de én nem mozdultam. A többiek szívesen pózoltak a kamerának, én viszont nem akartam elrontani a jelenlétemmel a képet.

- Hé, szöszi! Gyere csak ide! – Justin vigyorogva intett, ellenkezést mutatva megráztam a fejem. – Carin, told már ide, kérlek. – Carin rám nézett, időm sem volt ellenkezni. Vigyorogva állt mögém, hátamnál fogva Justinhoz taszított. Reméltem, hogy a vakuvillanás és Jon hangos nevetése nem azt jelenti, hogy lekapta a pillanatot, de ezzel már úgyis késő volt foglalkoznom. Justin magához húzott, lazán átdobta karját rajtam, fejét az enyémnek döntötte és óriási vigyorra húzta a száját. Közben Kenny a nyakába vette Ry-t, Scooter és Pattie felemelte Carint, Fredo, Ryan és Mama Jan pedig valami idióta fejet vágott. – Mosolyt kérek, szépségem. – épp idejében suttogta a fülembe, így még azelőtt elnevethettem magam, hogy Jon elkattintotta volna a kütyüt. Igazából attól sikerült nevetnem, hogy elképzeltem magunkat. Tuti hülyének nézne egy járókelő.

Miután örömmel nyugtáztuk, hogy kellőképp idióták voltunk, továbbindultunk. Ám most már nem előrefelé, hanem vissza a buszhoz.

- Én már amúgy is szétfagytam. – jegyeztem meg halkan Carinnek, aki ezen csak felkuncogott. Az út visszafelé mintha hosszabbnak tűnt volna, de lehet csak azért, mert egyre jobban fáztam.

- Meg akarod várni a hibernációdat? – a hang irányába nézve mosolygós arcával találtam szembe magam, kabátját rám terítette.

- Annyira nem fázom.. – megvontam a vállam, de szavamat meghazudtoló mohósággal bújtam bele az illatát árasztó puha kabátba.

- Hé, Blair, pózolnál nekem egyet a napfelkeltében? – Fredo mosolyogva lépett elém, fényképezőjét kezében szorongatta. A horizontra néztem, tényleg gyönyörű sugarakban ébredezett a nap, amit eddig észre sem vettem.

- Hát, ha nagyon szeretnéd.. – viszonoztam mosolyát, mire ő elvigyorodott. Megmutatta, hová álljak be, a pózt pedig rám bízta. Szinte elképzeltem magam előtt, hogy milyen lesz a fotó. Csinált egy egész alakosat, és egy olyat, amin kulcscsonttól felfelé látszok. Ha normális fényviszonyok lettek volna, szerintem még a pórusaim is láthatók lennének, úgy rám zummolt.

- Köszönöm, imádlak! – arcomba csípett, ami eszembe juttatta, hogy nemhogy alapozó, semmilyen fajta smink nincs rajtam. Jézusom, milyen lehetett vajon az a közeli kép?! Biztosan bányarém vagyok. Tuti kitöröltetem majd Fredoval. – Justin, rólad is akarok egy fotósorozatot, hogy legyen mit belerakni a könyvedbe. – boldogan trécselt Justinnal, aki hozzám hasonlóan örömmel fogadta el az ajánlatot.

Még azelőtt visszaértünk a buszhoz, hogy – Justin szavaival élve – hibernálódhattam volna. A nap már egész jó megvilágítást adott, de az óra még mindig csak 5:49-et mutatott. Fáradtan dőltünk el az ágyon, végtagjainkat pulcsink alá dugva melengettük. Szegény Justin teljesen átfagyott a kabátja nélkül, abszolút bűnösnek éreztem ezért magam. Kibújtam a bódító illatú hősugárzóból és Justinra terítettem. Hálásan rám mosolygott, pedig fordítva kellett volna lennie, hiszen önfeláldozása majdhogynem a fagyását okozta. Jó, azért hibernációról szó sincs, de igencsak csípős odakint az idő. Kézfejét arcomhoz nyomta, néma sikítás hagyta el a szám a hideg érzéstől, de ő csak elvigyorodott. Ujja aztán pólóm alá vándorolt, gerincem végigremegett az ezúttal hátamat érő kellemetlenségtől.

- Justin, hülye vagy?! – ellöktem magamtól, de a nevetés kitört belőlem, így korántsem vett komolyan.

- Talán?! – ajkába harapva vigyorgott, mosolygós szemforgatással dőltem hátra a kanapén.

A busz továbbindult, ezúttal nem tudtam, mi a célirány. Lassacskán mindenki szertefoszlott, csak Justin, Ryan és én maradtunk a nappaliban.

- Tudsz videojátékozni, Blair? – mosolyogva nézett rám Ryan.

- Nem, egy kicsit sem. – nevetve vallottam be, még tényleg nem játszottam egyszer sem.

- Szeretnéd kipróbálni? Justin is imádja. – rávigyorgott barátjára, aki helyeslésként visszakacsintott. Válaszomba azonban valaki belevágott.

- Köszi, Ryan, hogy önkéntes vállalkozásként bemész a szobába. – Scooter félreérthető, mégis konkrét célzást adott Ryannek, hogy „nyomás”.

- Mi? Miért?

- Váltanék pár szót Ms Collins és Mr. Bieber személyével. – hivatalosan megfogalmazásából rosszat sejtettem. Mi van már megint?

49. Hivatalos

Egy hét. Már csak 176 nap van a suliból. Biztató.
Hulla vagyok. Egész héten 5:30-kor csörgött az óra - amit anya testesít meg - így nem is csodálkoztam, hogy minden nap fél 10-kor már nagyrészt ágyban voltam. Ma délután megszenvedtem egy résszel. Ne haragudjatok, hogy nem válaszoltam a kommentekre az előző résznél, de bevallom, ehhez a részhez most jól jönne pár újbóli komment, mert nagyon letörtem. Tényleg fáradt vagyok és awh, nehéz volt. Nehéz volt nyitva tartani a szemem, hogy lássam a billentyűzetet. De megcsináltam és jön az új rész :)
Hunger Games. Nem tudom, kinek mi jut erről eszébe, ha jut egyáltalán. Nekem speckó Gale. Imádom őt. IMÁDOM GALE-T. Jó, csak szépen ám! Szóval maradjunk a nagyon szeretemnél. Justint nem győzi le. Apropó, Justin.. Engem ez a VMA-s twitteres szavazós dolog kiakasztott, na mindegy...
A suliról még pár szó: eddig nagyon szuperül megy, mert nincs jegyem, ami annyit tesz, hogy kiváló átlagom van :DD Remélem ez az év is olyan sikeres lesz, mint az előző és ebből következik az, hogy a részek meg fognak ritkulni, ahogy ezt már említettem. De ezt felejtsük el, beszéljünk inkább még egy fontos dologról: ez a rész kicsit máshogy íródott. Megszokhattátok a múlt idő használatát, ami ebben a részben hanyagolva lett. Ügyeltem, hogy maradjak annál, de a Hunger Games szerkezete miatt - miután zsinórban nyomom most a harmadikat - belém rögződött a jelenidő használata és a bonyodalmak szövése, így szerintem jogosan érzek a levegőben egy kis HG copy illatot. Vagyis nem, nem copy, hanem inkább feeling :) Szóval ahová ki akarok lyukadni, hogy elnézést ezért az idős dologért, de egy idő után feladtam a koncentrálást és inkább i dedicated my attention to what i write and not to how i write :)
Kellemes Olvasást és sose hagyjon el benneteket a remény! -HG for good-

Blair szemszöge

Bágyadt mosollyal nyitja ki előttem a fürdőszobaajtót, melyen némi aggodalommal lépek ki. Szembe kell néznem a kíváncsi tekintetekkel, amelyek bizonyára élnek-halnak az információért, vajon milyen okból tartózkodunk ketten éppen a mosdóban. De félelmem alaptalannak tűnik.

Mindenki nyugodt, cseveg vagy éppen belemerül a papírmunkákban és apróbb pillantásokat leszámítva nem törődnek azzal, hogy mi van velünk. Egészen meglep a dolog, amikor a szobám előtt Justin megrántja a kezem, magával húzva az övé felé.

- Szeretnék egy kis időt egyedül. Köszönöm. – határozott szavakat dob a többieknek, ebből még a süket is hallaná, hogy annyit jelent az egész, tilos belépni.

Gyanakodva nézek rá, de felém sem hederít. Kihúzza a függönyt, letelepszik az ágyra és a másik ágyra néz. Ekkor esik le, hogy nem vagyunk egyedül.

- Örülök, hogy önként jelentkezel a távozásra, Ry. – stylistjához intézett szavai gorombának hatnak, de Ry ezt fel sem veszi. Szerintem most senki nem lepődik meg a másik bunkóságán, bár az okát ennek nem egészen értem. Csupán annyit tudok, amit Justin elmondott, márpedig ő sem sokat tud.

- Nem hiszem el, hogy egy óra magányom sem lehet. – magában piszmogva áll fel az ágyról, sebesen kiszáguld a szobából, még a belőle áradó parfümös szél is erőteljesen megcsap.

- Na most gyere. – mosolyog rám. Leültem az ágyra, s azon morfondíroztam, mennyire praktikusak ezek a függönyök. Ryt sem lett volna muszáj elüldözni, csak behúzzuk a textilt, felkapcsoljuk a kis lámpát – már ha itt is van, de miért ne volna?! – és minden meg van oldva. – Mesélj valamit. Olyan kevésszer beszélgetünk. – tekintete előhozott bennem milliónyi témát, de mikor ki kellett volna őket mondani, nem jöttek. Túl sok minden jutott eszembe, egyszerre pedig csak egyről tudok beszélni, de nem tudtam választani.

- Szinte sose. – mondom végül csendesen, nehogy akármivel is megsértsem. Nem tudom miért tenném, egyszerűen csak olyan kis elesettnek tűnik most, hogy ilyen búskomor a hangulata, amely nem mellesleg rám is átragadt.

- Hé, már te is megvádolsz? Nem azt mondtam, hogy nem beszélünk. Azt mondtam, hogy nem eleget.

- Én nem úgy értettem a beszélgetést.. – sóhajtva a falhoz fordulok, hosszúnak tűnő rövid szünet után derekamba markol és magához húz. Várakozik, vajon erre gondoltam-e, de el kell szomorítanom. – És nem is így. – mintha ezt eddig is tudta volna, mégis értetlenül mered rám. Magyarázatot vár, talán csak hogy megbizonyosodjon. – Nem jó ez az egész.. – vágok bele nehezen. – Csókolózunk, de semmit nem érzünk. – azért ez egy igencsak nagy füllentés, hiszen az én gyomrom minden alkalommal felfordul, amikor hozzámér.

- Az okos lány csókol, de nem szeret. – úgy hat, egy idézetet említ. Elgondolkodom rajta, van benne valami.

- Én inkább leszek buta, mintsem ne szeressek. – zárom le ennyivel, láthatólag egyetért velem, s már nem is találja olyan igaznak az idézetet. – Szóval ez így nagyon nem jó. Változtatnunk kell, Justin. – azt már nem raktam hozzá, hogy talán mi vagyunk, helyesebben csak én vagyok az oka, hogy ilyen fantasztikus a jelenlegi hangulat, tehát mindenképp szükség van valami változásra.

- És mégis mire gondolsz? – érdeklődve fürkész, elszomorodom.

- Én csak a tényeket közöltem abban reménykedve, hogy te majd megoldod őket. – kuncogok, ujjaimat kézfejére simítom, nehogy félreértse előbbi csókmegszakításom, s azt követő szavaim.

- Mégis…mondj valamit. Valami ötletet. Hogy legyen kiindulópontom.

- Nem rágódtam még ezen. Ez a gondolat körülbelül úgy fél perce jutott eszembe. – elmosolyodok, mögém nézve gondolkodóba esik. – De annyira azért mégsem nehéz. Elég akár egy dolgot is megváltoztatni. Mondjuk, felmondunk a csókolózással és leszünk átlagos barátok. Vagy teljesen leteszünk egymásról és kötjük magunkat a turné előtti megállapodáshoz, miszerint elég csak itt lennem és semmilyen formában nem kell kapcsolatot tartanunk. Arról is szó lehet, hogy azért beszélünk néha, de csak haverságról van szó. Következő lehetőségként fennáll annak is a módja, hogy…

- Légy a barátnőm! – vág szavamba hirtelen. Arcomra érzem kiülni a meglepődést, míg belülről elönt a forróság. Egy pillanatra azt hiszem, komolyan gondolja, én pedig be is veszem. Rögtön belegondolok, mit válaszolnék. De egy tizedmásodperccel később elmosolyodik, én pedig rájövök, hogy csak jó színjáték volt az egész.

- Szóval azt akartam mondani, hogy…

- Figyelsz te rám? – rosszallón összevonja a szemöldökét, de nem értem, miért. Nem vagyok köteles reagálni egy rossz poénra.

- Hogy…

- Blair! – újra belevág a szavamba.

- Az előbb ötletet akartál, éppen próbálok adni. – nyafogok, de ott kattog az agyam valamely hátsó részében, vajon miért erősködik ennyire. Talán ha elnevetném magam, akkor megnyugodna, hogy nem vesztette el a humorérzékét.

- Hagyd már az egészet! Én már felajánlottam egy megoldást, csak te nem figyelsz rám.

- Dehogynem! – sértődötten elhúzom ujjaim a kezéről. – Tudd meg, egyáltalán nem volt vicces és azt javaslom, másnál se süsd el ezt a poént, ha be akarsz vágódni. Na és arról sem beszélve, hogy…

- A fenébe is, fogd már be! – ajkát erősen az enyémre szorítja, megilletődötten hagyom magam testéhez simulni. Nem tart sokáig, de hatásosan belém fojtja a szót. – Nincs benne semmi vicces. Komolyan gondoltam. – szeméből sugárzik, hogy tényleg így gondolja. A szeme, mely teljesen elvarázsol. Vajon ő ezt tudja? Akárhogy is legyen, valahogyan biztosan érzi, mert véletlenül nem tud úgy rám nézni, hogy remegjen a hasam. Bár ő Justin Bieber, mindenre képes, de erre egész biztosan nem. Jó, nem egészen, de nagy valószínűséggel nem..

Még csak most jut el tudatomig, miről is van most szó. Belegondolok, és kiráz a hideg is. Egy percig sem gondoltam, hogy ő komolyan gondolja. De minden jel erre utal. Azt kéri, legyek a…barátnője? Képtelenség. Vagyis…

Ó ez már nem jó. Ha már egy pici gondolattal is latba veszem a nemleges válaszon kívüli lehetőségeimet, rögtön érdekessé, de még inkább őrjítővé válik a dolog. Hogy vagyok képes elfogadni a tényt, hogy Justin Bieber lehetne a pasim? Pár hónapja még utáltam. Teljes szívemből. Minden apró változás megrémisztett, de az, hogy képes vagyok őt – talán úgy – megcsókolni, ez teljességgel lehetetlennek tűnik. De nem az. Nem az, ha már egy apró szikraként is eszembe jutott a gondolat, hogy mi van, ha mégis. Márpedig eszembe jutott.

- Valamiért egy kicsit kellemesebben érezném magam, ha kapnék valami választ. – halvány célzása rögtön leesett, ellentétben az előbbi dologgal, mégsem tettem semmit annak érdekében, hogy megkapja hőn áhított válaszát. – Ennél kicsit bővebben?

Aztán eszembe jutott a válaszom.

- Nincs mire válaszolnom. Nem tettél fel kérdést. – nagyot nyelve védekeztem a tényleges válaszadás elől.

- Azt kérdeztem, leszel-e a… - s mintha rájött volna, elharapta a mondat végét. Nem tette fel ezt a kérdést. Csak utasított. Mármint idézőjelesen. De a legutolsó kérdése, amit fel tudok idézni az volt, hogy „figyelsz te rám?” Válaszolhatnék erre poénból, de ha igent mondok, a válaszom kétértelmű lenne, tekintve az ő agyában kattogó kérdést.. Izgatottságomról kiugrani készülő szívem tett tanúbizonyságot. – Blair…én azt szeretném kérdezni, hogy… - nem akarok belegondolni, mi jön most, csak úgy teszek, mintha barátokként beszélgetnénk. Bár tudom a kérdést anélkül is, hogy nem gondolok rá, a válaszban még nem vagyok biztos, de csupán 50%, hogy ezek a pillanatok az utolsók, hogy barátokként kezelhetjük egymást. Hezitál, én pedig az érzéseimet latolgatom. Hogy meg tudnék-e birkózni azzal az egésszel. Hogy megérdemlem-e őt. Hogy kimondhatom-e az igenlő választ, vagy jobban teszem a nemlegesnél maradni. – Blair, te…vagyis én…úgy értem.. – nagyot fúj, felhagy a szavak keresésével. Reméltem is, hogy nem költői szöveggel akar előrukkolni. Én nem igénylek körítést. A lényeg úgyis aligha két szón van. – Leszel a barátnőm? – felnéz a szemembe, elmosolyodik.

Utálom ezt a kérdést. Csak azért, mert nem tudom a válaszát. Vagyis szerintem tudom, de mindig a torkomon akad, ahányszor megpróbálom kimondani. Nincs még olyan erős az iránta érzett érzéseim, hogy határozott legyek a döntésemben. De legbelül, mélyen tudom, hogy nem is tekintem barátnak. Többnek tekintem.

Ajkamat rágom, ahogy tekintetével szemezek, és újra rájövök, hogy elbűvölt. Ez az, amikor azt mondják, elég csak rád néznie és elolvadsz. Elég csak megérintenie és elpirulok. Elég csak hallanom a hangját és sokkal jobban érzem magam. Elég csak rám mosolyognia és elfog a vágy, hogy a sajátomon érezzem meggyrózsaszín ajkait.

Legutóbbi gondolatom elég bátorságot ad a válaszadásra. Mégis jobb ötletnek találom tettel, mintsem szavakkal kifejezni. Közelebb hajolok, elfelejtem a magas pulzusom miatt arcomba szökött vérem és összeugrott gyomrom, s mielőtt ellenkezni tudna, megcsókolom. Nem mohón, nem is lágyan, éppen csak annyira, hogy tudja; igen, leszek a barátnője.

Érzem, hogy elmosolyodik, s mintha megkönnyebbülne. Nem csak ő van így, én is ezt érzem. Ha másért nem is, hát azért, hogy tisztázva lettek az elvarratlan szálak.

Elválik, rám pillant. Végre őszintén tudok mosolyogni, ami nagyon jó érzés. Justin Bieber barátnője vagyok. Borsózik a hátam a gondolattól.

- Az enyém vagy. – súgja, mintha a gondolatomat transzformálná szavakba. Kellemes bizsergés fut végig a gerincemen ujjbegyeinek érintésére, ajka végighalad az államon, majd váratlanul elindul lefelé, mire reflexszerűen tolom el magamtól.

- Justin. – úgy látom, rögtön rájön, mire gondoltam.

- Mint hivatalos fiúdnak, ideje lenne elmondanod, mi ez az egész nyakas dolog. – mintha egy csapásra megváltozott volna. Eltűnt a szomorú Justin, most egy nagy mosollyal az arcán virító, boldog fiú ölében ülök.

- Hát, tudod…eléggé érzékeny vagyok a nyakamon. – belekezdek, de rögtön megállok. Gyorsan összeszedem a gondolataim, hogy a Justin Bieber barátnője cím kiérdemlése utáni sokktól ne legyen kusza a beszédem. - Apa kiskoromban rengetegszer csinált olyat, hogy a száját a bőrömhöz rakta, kifújta a levegőjét, és ez csikizett. Azóta nagyon kényes vagyok arra, ha valaki szájjal közelít. – hülyén éreztem magam, hogy egy ilyen primitív dolog a félelmem, de még mindig jobb, mint a pókfóbia. Pókot mégiscsak többször látok, mint ahányszor ember közelít a nyakam felé. Szerencsére a vámpírok eléggé ritkák manapság, hacsak nem egy Ian Somerhalder lépdel feléd a forgatáson.

- Így már minden világos. – bólint nagyot, örömömben elmosolyodok: nem néz hülyének. – Akkor most teszünk egy próbát, hogy bebizonyítsuk, ez a fóbiának nevezett apróság simán leküzdhető. Persze, csak ha Justin Bieber kezében van az ügy. – 32 fogat villantó vigyor terül arcára, ez a fiú tényleg száznyolcvan fokot változott hangulatilag.

- Ilyesmiről szó sincs. – határozott voltam, nincs min aggódnom. Ezt úgysem engedem meg neki, ígérjen akármit is.

Szavaimat figyelmen kívül hagyva szélsebesen hajol nyakamhoz, de idejében elé tartom a kezem, hogy szája még csak a állam vonaláig se érjen. Tenyeremet izomból kell mellkasának feszítenem, ha meg akarom állítani, s hamar rájövök, így hosszútávon nem jutok sokra. Az én gyenge karjaimhoz képest ő egy vad oroszlán, már csak másodpercek kérdése, hogy megtörjön. Igazam volt.

Bár közelebb nem kerül, de ledönt a lábamról. Pontosabban, a fenekemről. Az ágyon fekve nem a legkellemesebb látvány magam felett látni őt, csak a tudat miatt, hogy „kínozni” fog.

- Justin, ne csináld. – próbálom eltaszítani, de nevetésem miatt komolyan sem vesz. Csuklómra fog, fejem mellé nyomja és határozottan maga alá szorít. Az egyedüli tagjaim talán az ujjaim, amit mozgatni tudok, a többit valamilyen formában ő fedi. Ahogy látom őt közelíteni, minden erőfeszítésemet arra fektetem, hogy visszafojtsam a sikításom. Hátránya ennek, hogy fogalma sincs arról, mennyire nem akarom én ezt. Orra súrolta állkapcsom, nyakam máris bizseregni kezdett, pedig még hozzá sem ért. Utálom. Utálom ezt az érzést. – Justin! – fülébe súgok, csak ennyire futja. Bent kell tartanom a levegőmet, ha nem akarok sikítani.

- Blair? – incselkedve suttog vissza, összeszorítom a szemem és ráharapok az ajkamra. Ajka a nyakamhoz ért. Vagyis csak súrlódott, aminek hatására nyakamtól kezdve egészen a lábam ujjáig végigfut bennem a bizsergés. Néhol kellemetlen, néhol talán még kellemes is volt. Ujjam tenyerembe fúródik, de hangtalanul viselem a kiképzést. Sikerül túlélnem az első apró puszit. Évek óta nem éreztem ilyet, nem éreztem senkit ilyen közel. – Ugye élsz? – kuncogja nyakamba, bőrömön végigsikló leheletére összerándul a gyomrom és felnyögök. Próbálom a vállammal szűkíteni a helyet, de hatástalan.

Ujjbegyem alatt megmozdul valami, ekkor észlelem, hogy nem is tenyerembe, hanem kézfejébe fúrtam bele szerencsére csak pár milliméteres körmöm, így nem ejtettem rajta különösebb sebet. Ujjai hihetetlen módon képesek beférkőzni az enyémek közé, s még arra is futja, hogy lazítson szorításomon. Még egy puszit nyom nyakamra, újra megrándulok, de már nem olyan vészes.

- Végeztem az első leckével. – ajkába harapva felhajol, csillogó szemmel néz rám. – Örömmel értesítem, hogy már csak hatszázhuszonnyolcmilliárdszázharmincöt lecke van hátra.

- Biztató. – nyögöm bánatosan, próbálom összeszedni magam.

- Ugyan már, az elsőt is profikat meghazudtoló módon viselted. A százharmincötödiknél már egész jól fog menni. – vigyorogva rám kacsint, bosszúsan csípek arcába és gyomrozom meg, mint a nagymamák a kis unokákat.

- Justin, bejöhetek? – Carin hangja szűrődik be odakintről.

- Mindig a legjobbkor. – csóválja a fejét, s halk szitkozódások után felültet, ő maga pedig leszáll az ágyról. – Gyere! – szinte még ki sem szólt, Carin már be is nyitott.

- Scooter szeretné, ha kijönnél. Blairrel együtt. – nevem hallatán kikukkantok, Carin rám mosolyog.

- Ha Scoo szeretne valamit, akkor jöjjön ide és ne játsszon postást, mert te Carin vagy, nem Mr. Hetford. – gőzöm nincs ki lehet ez a Hetford, sosem hallottam még, de valószínűleg Justin sztárélete előtti korában volt Stradford postása. Máskülönben miért említené őt?

- Ami azt illeti, Scooter most máson dolgozik. Na, gyere már, ne kéresd magad! – Carin kézen ragadja a sztárocskát (aki nem mellesleg Justin Bieber, a fiúm), de rögtön vissza is fordul. – Blair, rád is szükség van. – felém nyújtja a kezét, s bár nem értem a miértjét, azért csatlakozok hozzájuk.

A nappaliba megyünk, ahol 8 emberke ül. Scooter természetesen az asztalfőn, a többiek pedig a kanapén elszórtan.

- Gyere, te ütődött gyerek. – Scoo meglepő kedvességgel fogadja Justint, na nem a megszólítás, mintsem inkább a mosoly és a hozzáállás kérdésében. Justin dörmög egy sort, de különösképp nem nyilatkoztatja ki nemtetszését. Engem viszont annál jobban érdekel, hogy mi folyik itt. Nem csak Scoo, de hirtelen mindenki kedvesebb lett, látszik az arcokon. De már magában a tény, hogy Scooter érthető módon adja tudtunkra az érzéseit, eléggé furcsa. Mint ahogy az is, hogy mindannyian összegyűlünk a nappaliban és látszólag hegyi beszédet fogunk hallgatni. A következő furcsaság ebből következik: vajon miről?

- Csücsüljetek le, drágaságaim. – hangjában némi gúny fedezhető fel, ami arra enged következtetni, azért még nem egészen engedett fel eddigi morcosságából. De már hasonlít önmagára.

- Mit akarsz, Scoo? Elmondhatod úgy is, ha állok. – Justin nem engedelmeskedik a leül parancsnak, amit én már megtettem. Pattie és Ryan B között találtam meg a helyem.

- Foglalj helyet, Justin. – édesanyja szintén kedvesen próbálkozik, ami tovább rontja a helyzetet. Mármint csak azt a részét, hogy furának találom a szituációt. Justin továbbra sem hajlik a beleegyezésbe.

- Biebs, gyerünk. – Fredo is bátorítja, szigorúbban, mint Pattie. De Justin erre sem hajlandó reagálni. meg akarja mutatni, hogy igenis meg van sértve és szeretne valami megbánásra utaló szót hallani a többiektől.

- Justin, ülj le! – fakad ki belőlem határozottan. Rám pillant, szinte gondolkodás nélkül iramodik a kanapé felé és valószínűleg direkt Jon mellé ül, ezzel is jelezve, hogy nem riadt meg tőle.

- Akkor most, hogy ezt is megéltük, végre belekezdhetünk. Van valami, amit szeretnénk nektek elmondani. Nem valószínű, hogy tetszeni fog, de muszáj lesz végighallgatnotok.

Scooter szavaira összevonom a szemöldököm, Justin is hasonló értetlenségről tanúskodik. Mindketten a nagyfőnökre meredünk, várva, hogy vajon milyen újabb ötletet agyalt ki.

Ami azt illeti, nem sok jóra számítok. Justin mégúgy nem.

48. Csípj meg!

Tegnap laza egyetlen délután alatt lenyomtam a Hunger Games 2. kötetét. Beleszerettem abba a könyvbe, a történetbe, a szerzője vezetéknevébe, ami történetesen Collins, ahogy Blairé is, pedig mikor ezt választottam, messze nem tudtam még erről a könyvről.
Beleszerettem Gale-be!
Tele van bonyodalmakkal a könyv, néha a szám a lapot érte, úgy meglepődtem. Peeta hősszerelmes viselkedése még megnyerőbb volt számomra, mint az első részben, ráadásul a neve is dukál, miután az enyém Petra, ami majdnem Peeta, ha egy kisbaba mondja ki. lol
Szóval rendesen beledugtam a fejem egy adag kavarodásba, ráadásul a vége is "befejezetlenül" fejeződött be, tehát bennem is tovább éltek ezek. Ez vezetett oda, hogy a történetbe is rendesen sikerült egy jó nagy csavart raknom, egészen annyira, hogy a végére már én sem értettem, mit akarok ebből kihozni, aztán nagy nehezen visszataláltam magamhoz.
Nem említem az iskolát. De még így nyárzáróként ezt a részt igazán megérdemlitek! :)

Ryan elkerekedett szemekkel nézett ránk, nem elég jó kifejezés, hogy fülig pirultam. Ő is teljesen zavarba jött, ugyanakkor mérges és kíváncsi is volt. Nem tudnék megfelelő jelzőt találni arckifejezésére.

- Mi a szart csináltok ti? – Butler mögül felbukkant egy kamera, mely nagyobb volt, mint Jon arca. Jézusom, Jon is itt van? Oh, fergeteges. Már csak ez hiányzott. Számon kérő tekintete elől próbáltam elrejtőzni, de lehetetlennek bizonyult. Ryan zavartan hajolt a földön heverő porcelándarabokért, mely ránézésre egy csésze maradványa lehetett. Ennek a landolása okozta azt a hangos csattanást.

- Zárd be az ajtót. – Justin sürgetőn kérte a kamerás fickót, aki egyetlen lökéssel elzárt minket a külvilágtól. – Hadd magyarázzuk meg..

- Scoonak teljesen igaza volt. Nem bírod ki, hogy ne csavard el egy naiv kislány fejét. – meglepetésként ért az engem való megnevezése és bevallom, igenis fájt. Akkor most hirtelen ennek lettem eltitulálva? Nem tudtam szabadkozni, nem tudtam mivel.

- Blair egyáltalán nem kislány, főleg nem naiv. – a mellettem állú fiú felbuzdulva lépett fel Jon szavai ellen, bár erre semmi szükség nem lett volna. A helyzet már így is épp elég kellemetlen. De azért meg kell hagyni, hálás voltam neki. Nem egészen értettem, miért véd meg, de valami különös oknál fogva úgy éreztem, szívből teszi.

- Nem is tudom…most azért kéne bocsánatot kérnünk, hogy benyitottunk, vagy hogy lebuktattuk őket? – Ryan a hatodik bolygón járt, eléggé sokkolta őt a szituáció.

- Igazán nincs semmi köztünk, higgyétek el. Ez csak… - Jon kérdő tekintete belém fagyasztotta a szavakat, nem találtam meg a megfelelő befejezést. Felpillantottam Justinra abban reménykedve, hogy valami zseniális ötlet szikráját látom majd az arcán, de a kétségbeesésen kívül semmi nem volt.

- Ha nem haragszotok, most megkeresném Scootert. – ezt úgy értettem, megy aláíratni a halálos ítéletünk.

- Ne mondj neki semmit. – csúszott ki számon sipítva, a kétségbeesés hozta ki belőlem. – Justin nagyon meg fogja járni. Kérlek, Jon. – mellkasánál pólójába markoltam, kérlelőn néztem a szemébe. Iszonyú bűntudatom lenne, ha miattam menne tönkre minden. Nem akarom ezt Justinnak. Nem akarom, hogy fej nélkül végezze. Nem akarok hazamenni – merthogy biztosra veszem, Scooter valamilyen formában véget vetne a barátinak nem mondható kapcsolatunknak.

- Gyere, Ryan, hozzunk Justinnak egy másik csésze gyógyteát, miután sikeresen a földön landoltattad szegény párát. – mintha teljesen elutasította volna könyörgésem, úgy szólt Ryannek.

- Jon.. – utolsó reményszikraként véstem tekintetem a szemébe, de mindhiába. Kamerájával az oldalán, Ryannel a nyomában kilépett az ajtón. Mereven bámultam a fadarabot, szemembe könnyek tolultak.

- Blair, ne csináld ezt! Hallod?! Minden rendben. – homlokát halántékomnak döntötte, kezét lazán, de biztonságérzetet adóan fonta derekam köré.

- Sajnálom, Justin. – határozottan eltoltam magamtól, nem mertem szemébe nézni. Nem mertem még csak hozzáérni sem azok után, hogy tudatában voltam, Jon hová is ment most. – Ennek nem így kellett volna lennie. – fojtott hangon suttogtam, szipogva nagyot nyeltem, s hogy megpróbáljam kitörölni fejemből a sok kellemetlen gondolatot, magam mögött hagyva az ártatlan fiút elhagytam a szobát.

Magamat éreztem az egyetlen bűnösnek. Különösebb magyarázatot nem tudok rá találni, hacsak az nem elfogadható, hogy én voltam az, aki ha megbízásból is, de a szobájában tartózkodott, mikor nem kellett volna. Ha én nem vagyok ott, mindez nem történik meg. Vagy legalábbis nem most.

Justin szemszöge

Őszintén nem értem, miért magát okolja. Márpedig tényleg magát okolja. Jobb magyarázatom nincs arra, hogy elkerül. Olyan gyorsan elment, időm sem volt vele megértetni, hogy ehhez a dologhoz két ember kellett, meg amúgy is, ezt a csókot most kifejezetten én provokáltam.

Anya és Scooter 10 percnyi késésben van, elvileg kisebb gond adódott, amit jelenleg oldanak meg. Jon bemenekült a szobájába Fredoval, a másik nagy kamera mániákussal, ezzel tökéletesen elérve, hogy esélyem se legyen észrevétlenül beszélni vele. Én még mindig reménykedem, hogy nem mondta el Scooternek.

- Szerintem sincs köztetek semmi, á, dehogy! – Butler csak tovább feszengette a tűréshatáromat, láthatólag akaratlanul. Mielőtt olyan vágnék a fejéhez, amit 2 perccel később megbánnék, inkább a szobába menekülök. Levetődtem az ágyamra, leengedtem az ágyfüggönyt, felkapcsoltam a pici lámpát és a párnába fúrtam az arcom. Akaratlanul megjelent előttem Blair kétségbeesett arca, és ahogy aztán kiszakította magát a karomból. Hogy miért érez több bűntudatot és megbánást, mint én, azt egyelőre nem tudom. Engem kevésbé izgat a dolog, hiszen örökké úgysem várhatják el tőlem, hogy ne legyek szerelmes. Egyszer úgyis megtörténik. Addig örüljenek, míg csak kavarok egy lánnyal, nem a kezét kérem meg.

- Justin? – Carin vékony hangja vészjóslóan hat, mégsem ijedek meg. Nem ijedek meg egy Scootertől. 19 évesen csak van annyi jogom, hogy eldönthessem, kivel mit csinálok. Menedzserség ide vagy oda, a magánéletemnek van olyan határa, amely csak rám és Justinra tartozik. Pont. – Ryan azt mondta, nem ittad meg a gyógyteát. Szüksége van rá a torkodnak, te is tudod. – ez csak félrevezető duma, vagy tényleg ennyiről lenne szó? Elhúztam a függönyt, kikukucskáltam a lyukon. Carin kedvesen nyújtott felém egy kék bögrét.

- Hol a csapda? – szóltam nem a legbarátságosabb hangnemben, ezen meg is lepődött.

- Ez csak egy bögre tea, nem egérfogó. – értetlenül állt a dolog előtt, elfogott a gyanú, talán hozzá még nem jutott el a dolog. Kicibáltam az egész függönyt, leszálltam az ágyról.

- Köszi. – halvány mosolyt erőltetve az arcomra elvettem kezéből a kihűlt teát, s csak azért, ha mégis csapda lenne, kimentem a nappaliba, hogy megmutassam Scoonak, nem kell máson keresztül üzengetnie nekem. Kedvenc szöszkém is az egyik kanapén gubbasztott, térdét felhúzva kuporodott be a sarokba és merült el telefonjában.

- Mi a szitu? – próbáltam úgy tenni, mintha az egész csak egy álom lett volna. Neki rémálom, nekem változatlanul egy kedves álom. Felpillantott rám, még jobban magára húzta a pulóverét. – Semmi különös, Justin. – utánoztam le hangját, ettől mintha egy apró mosoly bújt volna meg ajkában. Leültem vele szemben, előkaptam kedves kis iPhone-om és jeleztem Twitteren, hogy végeztem Ausztriában is, valamint tájékoztattam a nagyérdeműt, hogy Magyarország a következő célállomás. Már ha Twitter, akkor @BlairyC. Sosem lépek le úgy, hogy rá ne keressek. 48 másodperce csipogott legutóbb.

rosszul érzem magam.

Megértenélek, ha lenne miért, de te semmit nem csinálnád, Blair. Nem tudom, miért veszi magára a dolgot. Anya nevetve felszállt a buszra, nyomában Scooterrel. Blairre pillantottam, mélyet sóhajtva ajkába harapott. Visszanéztem Scoora, aki csak most látott meg engem. Méregető pillantással nézett a szemembe, de igazán nem tudtam eldönteni, hogy tud-e a dologról, vagy sem. Egyik pillanatban úgy hatott, mintha mérges lenne, de a másikban már mintha csak gondolkodva meredne rám, aztán pedig kis kedvességet is sűrített a dologba, de rögtön vissza is váltott komorra. Kösz, Scoo, ebből aztán sokat értettem. Belekortyoltam teámba, melynek ízét továbbra sem szívlelem, így a fintorgás most sem maradt el.

- Rossz? – vékony hangja megragadta a figyelmem, bólintással jeleztem igenlő válaszom. Nagy, ártatlan szemekkel kémlelt, mintha a bűntette után legfőbb feladata lenne csendben, visszahúzódva figyelni az eseményeket. Nem tetszik nekem ez a lány. Mi történt vele? Valami megváltoztatta őt. Azon rágódtam, hogy okot keressek az elcsalására, de erre nem került sor.

- Blair, drágám, velem jönnél egy percre? – anya megsimogatta a vállát, a szöszi összerezzenve bólintott azonnal. Felpattant a kanapéról, egyetlen pillantást sem vetett rám, úgy tűnt el anyával a szobájukban. Anya tud a…dologról?! Akkor Scooter is. De hát nem támadott le, mikor feljött a buszra. Mintha kicsit zavart lett volna, de biztos jelét nem láttam annak, hogy Jon beavatta őt a csókba. Kezd nagyon bűzleni a dolog. Főleg, hogy nem értek semmit. Minden ellentmond egymásnak..

~*~

Az édesanyjával telefonál. 2 órája utazunk, de még nem volt alkalmam megkérdezni tőle, hogy mit akart tőle anya. Végre kijött a szobájából, de csak egy pohár tejért, aztán vissza is zárkózott. Úgy látszott, ismét hív valakit. Valószínűleg felhívja egész Torontót, hogy közölje az ottaniakkal, nagyon hiányolja őket..

- Ry, szerinted nem lehetne visszaállítani a két buszos megoldást? Lélegezni sem tudok, mert elhasználják előlem, olyan sokan vagyunk. – panaszkodva vánszorogtam be a szobánkba, ahol Ryan ruhaterveket kreált. Volt mellette két férfi szett, de jelenleg egy csodás női koktélruhán dolgozott.

- Scoonak mondd. – vállat vont, ennyivel le is zárta. Persze, ő nem is tudja, hogy Scootert én most messziről kerülöm.

- Ezt kinek tervezed? – eltűnődtem a ruhán, eléggé magas alkatra van szabva, már ha a magasság jelent valamit ilyen terveknél.

- Hát…Ashleynek. – ismét vállat vont, furcsának tűnt. Ashley mégis hova megy, ahová feltétlenül a vőlegényének kell megcsinálnia a ruháját? Ha jól tudom, a két hónappal ezelőtti filmpremierje már lecsengett, azóta semmin nem dolgozik. – Amúgy ez a zsúfolt utazgatás engem is zavar. Nem tudok kibontakozni, mert sosem lehetek egyedül. – hogy ezt most ártatlan megállapításnak szánta, vagy célzásnak, hogy húzzam ki a belem, azt nem tudom. Mindenesetre elmorogtam neki valamit, úgysem figyelt rám, aztán ráhagyva kijöttem a szobából. Ry csupán minden ötödik teliholdkor mogorva, ami elég ritkaságot jelent, szóval nem értem az ő viselkedését sem.

- Szóval ezért mondtad, hogy kopjak le a csajról, mi? – Butsy a szívbajt hozta rám kedves kis búcskájával.

- Mi a szarnak kell rám hoznod a frászt? – utaltam hirtelen előbukkanására.

- Én kérdeztem előbb.

- Most komolyan mindenki ilyen tuskó lett? Megérteném, ha lenne okotok, de rajtad és Jonon kívül mindenkinek repesnie kéne az örömtől. Erre mit kapok? Egy rakás élettelen holdkórost.

- Csak megmondhattad volna, hogy ti már jártok, mert akkor nem égetem le magam a nyomulási dumámmal. – vágta a fejemhez ridegen, szemöldököm felugrott meglepődöttségemben.

- Ki a fene mondta, hogy járunk? Már ott tisztáztuk, hogy csak egy…baleset volt.

- Én pedig Tony Hawk vagyok.

- Én meg Justin Bieber. Húha! – nem tehetek róla, hogy ilyen bunkó vagyok. Én csak úgy viselkedem, ahogy ők velem.

- Akkor most, hogy lekattantál a kiscsajról, jöhetek én?

- Tessék?! – förmedtem rá. – Figyelj, Butsy.. – gyorsan körbenéztem, 5 méteres körzetben senki nem volt, de azért közelebb hajoltam és suttogóra fogtam. – Ne beszélj úgy Blairről, mintha egy kis bábu lenne, oké? Felejtsd őt el, ezt már akkor megmondtam. Nem azért, mert én akarom, hanem mert ő nem akar téged. – ismét túl kemény voltam és tudom, hogy ezzel mélyen megbántom Ryant, de ő is jobban jár, ha nem kergeti magát elérhetetlen álmokba. Igazából nem tudom, Blair érez-e valamit iránta, de eléggé valószínűtlennek tűnik. Remélem vette az adást, mert ahelyett, hogy őt próbálnám lekoptatni Blairről, inkább Blairt kellene pátyolgatnom. Mindig a rossz dolgokkal foglalkozom..

- Vettem, haver. Legyen csak nyugodtan a tied. Egy hét múlva úgyis eldobod. Előre sajnálom szegényt, hogy nem veszi ezt észre. – elöntött a méreg. Hogy merészel ilyet kiejteni a száját? Ő tudja talán a legjobban, hogy nem kergetnék egy lányt felesleges ábrándozásba. Tudom, hol a határ, és ha azt átlépem, akkor már komolyan gondolom a dolgot. Mégis hogy jön ő ahhoz, hogy ezt mondja?

- Fogd be, Ryan! Hogy mondhatsz ilyet? Te beszélsz? Aki ha tehetné, naponta cserélgetné a csajokat csak mert azt hiszi, Justin Bieber a barátja és ettől máris menővé válik? Bocs, de nem. – keményen ütöttem mellkasba, szavaimmal együtt ezt is meg fogom később bánni, máris tudom. De jelen pillanatban nem érdekelt. Annyira megsértett, hogy azt nem lehet magamban tartani.

Indulatosan hagytam ott a francba, az orrom után mentem. Anya, Carin és Mama Jan értetlenül nézett rám, ahogy elhaladtam mellettük a nappaliban, mivel azt sem találtam jó helynek. Olyan szívás, hogy nem tudok sehová menni. Ha a kezem közé akad, kinyírom Scootert ezért az ötletéért. Szó szerint korlátolja a jogaimat, több tekintetben is.

Nem néztem, hova megyek, csak a fürdőben találtam magam. Két izzó, mérhetetlenül dühös szempár meredt vissza rám a tükörből. Majdnem megijedtem magamtól. A pultba markoltam, túltengett bennem a feszültség. Miért történik ez? Nem értek semmit. Mindenki mintha ellenem lenne, közben nem tudnak semmiről. Egy pillanat alatt változott meg minden és nem találom az okát. Csak ketten láttak minket, mégis mindenki ellenszenves, de senki nem mond semmit. Újra csak azt kérdezem: Mi folyik itt?

Kopogtak az ajtón, de nem bírtam megnyikkanni. Emiatt nyitott be valaki. Szeme elkerekedett, mikor meglátott, kezét éppen időben kapta szájához, hogy ne sikoltson fel. Tudtam, hogy belöki az ajtót és olyan messze megy, amennyire csak tud, így nem is törtem azon magam, hogy becsábítsam. Gondolom egy szemernyit sem érdekli őt egy összeroskadt fiú megtört szíve.

Alaposan meglepődtem a körém fonódó karok érintésén. Mi több, ezek aztán száznyolcvan fokot fordítottak rajtam, s bár tisztában voltam vele, hogy Blair a tekintetemet keresi, nem mertem a szemébe nézni. Eszembe jutottak Ryan szavai. Egy hét múlva úgyis eldobod. Előre sajnálom szegényt, hogy nem veszi ezt észre. Hazudik. Nem tenném ezt Blairrel. Nekem ahhoz túl sokat jelent. Bár ahhoz nem sikerült tartanom magam, hogy a Scoonak tett ígéretem szerint nem bonyolódok bele szorosabb viszonyba, de én csak a szívem után mentem. Blair túl jó ahhoz, hogy játsszak vele. Ő más, ezt határozottan állítom. Én pedig romantikus jellememnek köszönhetően bedőltem neki. Igen. Lehet nem is én csábítottam el őt, hanem ő engem. Igen, így van. Ő a hibás.

Nem, nem ő a hibás. Persze, hogy én vagyok. Csak jól esett legalább egyszer kimondani, még ha csak gondolatban is.

- Sajnálom. Tudom, hogy neked most ezerszer rosszabb. – gyengéden átölelt, arcát vállamra hajtotta.

- Megvagyok. – félvállról próbáltam venni a dolgot, hátha nem tűnik fel neki, hogy mennyire ramaty állapotban vagyok valójában.

- Kint van Scooter, neki hazudj, ne nekem. – azért ennél kicsit több időre számítottam, de úgy látszik, túl jó a megfigyelőkéje.

- És te? Te jól vagy? Nyilvánvalóan nem. – próbáltam elterelni magamról a témát, hatásosnak bizonyult.

- Engem felejts el. Nem én fogom fej nélkül végezni, ha Jon elmondja. Bár ki tudja, Scooter mennyire kegyetlen..

- Igazából nem tudom, hogy elmondta-e már. Mindenki megváltozott. Nem értem őket. Szerintem ez csak egy rossz álom. Csípj meg, hogy felébredjek! Rajta, csípj meg! – a karomat tartottam, de ő elutasította. Helyette felágaskodott és ajkát az enyémre nyomta.