49. Hivatalos

Egy hét. Már csak 176 nap van a suliból. Biztató.
Hulla vagyok. Egész héten 5:30-kor csörgött az óra - amit anya testesít meg - így nem is csodálkoztam, hogy minden nap fél 10-kor már nagyrészt ágyban voltam. Ma délután megszenvedtem egy résszel. Ne haragudjatok, hogy nem válaszoltam a kommentekre az előző résznél, de bevallom, ehhez a részhez most jól jönne pár újbóli komment, mert nagyon letörtem. Tényleg fáradt vagyok és awh, nehéz volt. Nehéz volt nyitva tartani a szemem, hogy lássam a billentyűzetet. De megcsináltam és jön az új rész :)
Hunger Games. Nem tudom, kinek mi jut erről eszébe, ha jut egyáltalán. Nekem speckó Gale. Imádom őt. IMÁDOM GALE-T. Jó, csak szépen ám! Szóval maradjunk a nagyon szeretemnél. Justint nem győzi le. Apropó, Justin.. Engem ez a VMA-s twitteres szavazós dolog kiakasztott, na mindegy...
A suliról még pár szó: eddig nagyon szuperül megy, mert nincs jegyem, ami annyit tesz, hogy kiváló átlagom van :DD Remélem ez az év is olyan sikeres lesz, mint az előző és ebből következik az, hogy a részek meg fognak ritkulni, ahogy ezt már említettem. De ezt felejtsük el, beszéljünk inkább még egy fontos dologról: ez a rész kicsit máshogy íródott. Megszokhattátok a múlt idő használatát, ami ebben a részben hanyagolva lett. Ügyeltem, hogy maradjak annál, de a Hunger Games szerkezete miatt - miután zsinórban nyomom most a harmadikat - belém rögződött a jelenidő használata és a bonyodalmak szövése, így szerintem jogosan érzek a levegőben egy kis HG copy illatot. Vagyis nem, nem copy, hanem inkább feeling :) Szóval ahová ki akarok lyukadni, hogy elnézést ezért az idős dologért, de egy idő után feladtam a koncentrálást és inkább i dedicated my attention to what i write and not to how i write :)
Kellemes Olvasást és sose hagyjon el benneteket a remény! -HG for good-

Blair szemszöge

Bágyadt mosollyal nyitja ki előttem a fürdőszobaajtót, melyen némi aggodalommal lépek ki. Szembe kell néznem a kíváncsi tekintetekkel, amelyek bizonyára élnek-halnak az információért, vajon milyen okból tartózkodunk ketten éppen a mosdóban. De félelmem alaptalannak tűnik.

Mindenki nyugodt, cseveg vagy éppen belemerül a papírmunkákban és apróbb pillantásokat leszámítva nem törődnek azzal, hogy mi van velünk. Egészen meglep a dolog, amikor a szobám előtt Justin megrántja a kezem, magával húzva az övé felé.

- Szeretnék egy kis időt egyedül. Köszönöm. – határozott szavakat dob a többieknek, ebből még a süket is hallaná, hogy annyit jelent az egész, tilos belépni.

Gyanakodva nézek rá, de felém sem hederít. Kihúzza a függönyt, letelepszik az ágyra és a másik ágyra néz. Ekkor esik le, hogy nem vagyunk egyedül.

- Örülök, hogy önként jelentkezel a távozásra, Ry. – stylistjához intézett szavai gorombának hatnak, de Ry ezt fel sem veszi. Szerintem most senki nem lepődik meg a másik bunkóságán, bár az okát ennek nem egészen értem. Csupán annyit tudok, amit Justin elmondott, márpedig ő sem sokat tud.

- Nem hiszem el, hogy egy óra magányom sem lehet. – magában piszmogva áll fel az ágyról, sebesen kiszáguld a szobából, még a belőle áradó parfümös szél is erőteljesen megcsap.

- Na most gyere. – mosolyog rám. Leültem az ágyra, s azon morfondíroztam, mennyire praktikusak ezek a függönyök. Ryt sem lett volna muszáj elüldözni, csak behúzzuk a textilt, felkapcsoljuk a kis lámpát – már ha itt is van, de miért ne volna?! – és minden meg van oldva. – Mesélj valamit. Olyan kevésszer beszélgetünk. – tekintete előhozott bennem milliónyi témát, de mikor ki kellett volna őket mondani, nem jöttek. Túl sok minden jutott eszembe, egyszerre pedig csak egyről tudok beszélni, de nem tudtam választani.

- Szinte sose. – mondom végül csendesen, nehogy akármivel is megsértsem. Nem tudom miért tenném, egyszerűen csak olyan kis elesettnek tűnik most, hogy ilyen búskomor a hangulata, amely nem mellesleg rám is átragadt.

- Hé, már te is megvádolsz? Nem azt mondtam, hogy nem beszélünk. Azt mondtam, hogy nem eleget.

- Én nem úgy értettem a beszélgetést.. – sóhajtva a falhoz fordulok, hosszúnak tűnő rövid szünet után derekamba markol és magához húz. Várakozik, vajon erre gondoltam-e, de el kell szomorítanom. – És nem is így. – mintha ezt eddig is tudta volna, mégis értetlenül mered rám. Magyarázatot vár, talán csak hogy megbizonyosodjon. – Nem jó ez az egész.. – vágok bele nehezen. – Csókolózunk, de semmit nem érzünk. – azért ez egy igencsak nagy füllentés, hiszen az én gyomrom minden alkalommal felfordul, amikor hozzámér.

- Az okos lány csókol, de nem szeret. – úgy hat, egy idézetet említ. Elgondolkodom rajta, van benne valami.

- Én inkább leszek buta, mintsem ne szeressek. – zárom le ennyivel, láthatólag egyetért velem, s már nem is találja olyan igaznak az idézetet. – Szóval ez így nagyon nem jó. Változtatnunk kell, Justin. – azt már nem raktam hozzá, hogy talán mi vagyunk, helyesebben csak én vagyok az oka, hogy ilyen fantasztikus a jelenlegi hangulat, tehát mindenképp szükség van valami változásra.

- És mégis mire gondolsz? – érdeklődve fürkész, elszomorodom.

- Én csak a tényeket közöltem abban reménykedve, hogy te majd megoldod őket. – kuncogok, ujjaimat kézfejére simítom, nehogy félreértse előbbi csókmegszakításom, s azt követő szavaim.

- Mégis…mondj valamit. Valami ötletet. Hogy legyen kiindulópontom.

- Nem rágódtam még ezen. Ez a gondolat körülbelül úgy fél perce jutott eszembe. – elmosolyodok, mögém nézve gondolkodóba esik. – De annyira azért mégsem nehéz. Elég akár egy dolgot is megváltoztatni. Mondjuk, felmondunk a csókolózással és leszünk átlagos barátok. Vagy teljesen leteszünk egymásról és kötjük magunkat a turné előtti megállapodáshoz, miszerint elég csak itt lennem és semmilyen formában nem kell kapcsolatot tartanunk. Arról is szó lehet, hogy azért beszélünk néha, de csak haverságról van szó. Következő lehetőségként fennáll annak is a módja, hogy…

- Légy a barátnőm! – vág szavamba hirtelen. Arcomra érzem kiülni a meglepődést, míg belülről elönt a forróság. Egy pillanatra azt hiszem, komolyan gondolja, én pedig be is veszem. Rögtön belegondolok, mit válaszolnék. De egy tizedmásodperccel később elmosolyodik, én pedig rájövök, hogy csak jó színjáték volt az egész.

- Szóval azt akartam mondani, hogy…

- Figyelsz te rám? – rosszallón összevonja a szemöldökét, de nem értem, miért. Nem vagyok köteles reagálni egy rossz poénra.

- Hogy…

- Blair! – újra belevág a szavamba.

- Az előbb ötletet akartál, éppen próbálok adni. – nyafogok, de ott kattog az agyam valamely hátsó részében, vajon miért erősködik ennyire. Talán ha elnevetném magam, akkor megnyugodna, hogy nem vesztette el a humorérzékét.

- Hagyd már az egészet! Én már felajánlottam egy megoldást, csak te nem figyelsz rám.

- Dehogynem! – sértődötten elhúzom ujjaim a kezéről. – Tudd meg, egyáltalán nem volt vicces és azt javaslom, másnál se süsd el ezt a poént, ha be akarsz vágódni. Na és arról sem beszélve, hogy…

- A fenébe is, fogd már be! – ajkát erősen az enyémre szorítja, megilletődötten hagyom magam testéhez simulni. Nem tart sokáig, de hatásosan belém fojtja a szót. – Nincs benne semmi vicces. Komolyan gondoltam. – szeméből sugárzik, hogy tényleg így gondolja. A szeme, mely teljesen elvarázsol. Vajon ő ezt tudja? Akárhogy is legyen, valahogyan biztosan érzi, mert véletlenül nem tud úgy rám nézni, hogy remegjen a hasam. Bár ő Justin Bieber, mindenre képes, de erre egész biztosan nem. Jó, nem egészen, de nagy valószínűséggel nem..

Még csak most jut el tudatomig, miről is van most szó. Belegondolok, és kiráz a hideg is. Egy percig sem gondoltam, hogy ő komolyan gondolja. De minden jel erre utal. Azt kéri, legyek a…barátnője? Képtelenség. Vagyis…

Ó ez már nem jó. Ha már egy pici gondolattal is latba veszem a nemleges válaszon kívüli lehetőségeimet, rögtön érdekessé, de még inkább őrjítővé válik a dolog. Hogy vagyok képes elfogadni a tényt, hogy Justin Bieber lehetne a pasim? Pár hónapja még utáltam. Teljes szívemből. Minden apró változás megrémisztett, de az, hogy képes vagyok őt – talán úgy – megcsókolni, ez teljességgel lehetetlennek tűnik. De nem az. Nem az, ha már egy apró szikraként is eszembe jutott a gondolat, hogy mi van, ha mégis. Márpedig eszembe jutott.

- Valamiért egy kicsit kellemesebben érezném magam, ha kapnék valami választ. – halvány célzása rögtön leesett, ellentétben az előbbi dologgal, mégsem tettem semmit annak érdekében, hogy megkapja hőn áhított válaszát. – Ennél kicsit bővebben?

Aztán eszembe jutott a válaszom.

- Nincs mire válaszolnom. Nem tettél fel kérdést. – nagyot nyelve védekeztem a tényleges válaszadás elől.

- Azt kérdeztem, leszel-e a… - s mintha rájött volna, elharapta a mondat végét. Nem tette fel ezt a kérdést. Csak utasított. Mármint idézőjelesen. De a legutolsó kérdése, amit fel tudok idézni az volt, hogy „figyelsz te rám?” Válaszolhatnék erre poénból, de ha igent mondok, a válaszom kétértelmű lenne, tekintve az ő agyában kattogó kérdést.. Izgatottságomról kiugrani készülő szívem tett tanúbizonyságot. – Blair…én azt szeretném kérdezni, hogy… - nem akarok belegondolni, mi jön most, csak úgy teszek, mintha barátokként beszélgetnénk. Bár tudom a kérdést anélkül is, hogy nem gondolok rá, a válaszban még nem vagyok biztos, de csupán 50%, hogy ezek a pillanatok az utolsók, hogy barátokként kezelhetjük egymást. Hezitál, én pedig az érzéseimet latolgatom. Hogy meg tudnék-e birkózni azzal az egésszel. Hogy megérdemlem-e őt. Hogy kimondhatom-e az igenlő választ, vagy jobban teszem a nemlegesnél maradni. – Blair, te…vagyis én…úgy értem.. – nagyot fúj, felhagy a szavak keresésével. Reméltem is, hogy nem költői szöveggel akar előrukkolni. Én nem igénylek körítést. A lényeg úgyis aligha két szón van. – Leszel a barátnőm? – felnéz a szemembe, elmosolyodik.

Utálom ezt a kérdést. Csak azért, mert nem tudom a válaszát. Vagyis szerintem tudom, de mindig a torkomon akad, ahányszor megpróbálom kimondani. Nincs még olyan erős az iránta érzett érzéseim, hogy határozott legyek a döntésemben. De legbelül, mélyen tudom, hogy nem is tekintem barátnak. Többnek tekintem.

Ajkamat rágom, ahogy tekintetével szemezek, és újra rájövök, hogy elbűvölt. Ez az, amikor azt mondják, elég csak rád néznie és elolvadsz. Elég csak megérintenie és elpirulok. Elég csak hallanom a hangját és sokkal jobban érzem magam. Elég csak rám mosolyognia és elfog a vágy, hogy a sajátomon érezzem meggyrózsaszín ajkait.

Legutóbbi gondolatom elég bátorságot ad a válaszadásra. Mégis jobb ötletnek találom tettel, mintsem szavakkal kifejezni. Közelebb hajolok, elfelejtem a magas pulzusom miatt arcomba szökött vérem és összeugrott gyomrom, s mielőtt ellenkezni tudna, megcsókolom. Nem mohón, nem is lágyan, éppen csak annyira, hogy tudja; igen, leszek a barátnője.

Érzem, hogy elmosolyodik, s mintha megkönnyebbülne. Nem csak ő van így, én is ezt érzem. Ha másért nem is, hát azért, hogy tisztázva lettek az elvarratlan szálak.

Elválik, rám pillant. Végre őszintén tudok mosolyogni, ami nagyon jó érzés. Justin Bieber barátnője vagyok. Borsózik a hátam a gondolattól.

- Az enyém vagy. – súgja, mintha a gondolatomat transzformálná szavakba. Kellemes bizsergés fut végig a gerincemen ujjbegyeinek érintésére, ajka végighalad az államon, majd váratlanul elindul lefelé, mire reflexszerűen tolom el magamtól.

- Justin. – úgy látom, rögtön rájön, mire gondoltam.

- Mint hivatalos fiúdnak, ideje lenne elmondanod, mi ez az egész nyakas dolog. – mintha egy csapásra megváltozott volna. Eltűnt a szomorú Justin, most egy nagy mosollyal az arcán virító, boldog fiú ölében ülök.

- Hát, tudod…eléggé érzékeny vagyok a nyakamon. – belekezdek, de rögtön megállok. Gyorsan összeszedem a gondolataim, hogy a Justin Bieber barátnője cím kiérdemlése utáni sokktól ne legyen kusza a beszédem. - Apa kiskoromban rengetegszer csinált olyat, hogy a száját a bőrömhöz rakta, kifújta a levegőjét, és ez csikizett. Azóta nagyon kényes vagyok arra, ha valaki szájjal közelít. – hülyén éreztem magam, hogy egy ilyen primitív dolog a félelmem, de még mindig jobb, mint a pókfóbia. Pókot mégiscsak többször látok, mint ahányszor ember közelít a nyakam felé. Szerencsére a vámpírok eléggé ritkák manapság, hacsak nem egy Ian Somerhalder lépdel feléd a forgatáson.

- Így már minden világos. – bólint nagyot, örömömben elmosolyodok: nem néz hülyének. – Akkor most teszünk egy próbát, hogy bebizonyítsuk, ez a fóbiának nevezett apróság simán leküzdhető. Persze, csak ha Justin Bieber kezében van az ügy. – 32 fogat villantó vigyor terül arcára, ez a fiú tényleg száznyolcvan fokot változott hangulatilag.

- Ilyesmiről szó sincs. – határozott voltam, nincs min aggódnom. Ezt úgysem engedem meg neki, ígérjen akármit is.

Szavaimat figyelmen kívül hagyva szélsebesen hajol nyakamhoz, de idejében elé tartom a kezem, hogy szája még csak a állam vonaláig se érjen. Tenyeremet izomból kell mellkasának feszítenem, ha meg akarom állítani, s hamar rájövök, így hosszútávon nem jutok sokra. Az én gyenge karjaimhoz képest ő egy vad oroszlán, már csak másodpercek kérdése, hogy megtörjön. Igazam volt.

Bár közelebb nem kerül, de ledönt a lábamról. Pontosabban, a fenekemről. Az ágyon fekve nem a legkellemesebb látvány magam felett látni őt, csak a tudat miatt, hogy „kínozni” fog.

- Justin, ne csináld. – próbálom eltaszítani, de nevetésem miatt komolyan sem vesz. Csuklómra fog, fejem mellé nyomja és határozottan maga alá szorít. Az egyedüli tagjaim talán az ujjaim, amit mozgatni tudok, a többit valamilyen formában ő fedi. Ahogy látom őt közelíteni, minden erőfeszítésemet arra fektetem, hogy visszafojtsam a sikításom. Hátránya ennek, hogy fogalma sincs arról, mennyire nem akarom én ezt. Orra súrolta állkapcsom, nyakam máris bizseregni kezdett, pedig még hozzá sem ért. Utálom. Utálom ezt az érzést. – Justin! – fülébe súgok, csak ennyire futja. Bent kell tartanom a levegőmet, ha nem akarok sikítani.

- Blair? – incselkedve suttog vissza, összeszorítom a szemem és ráharapok az ajkamra. Ajka a nyakamhoz ért. Vagyis csak súrlódott, aminek hatására nyakamtól kezdve egészen a lábam ujjáig végigfut bennem a bizsergés. Néhol kellemetlen, néhol talán még kellemes is volt. Ujjam tenyerembe fúródik, de hangtalanul viselem a kiképzést. Sikerül túlélnem az első apró puszit. Évek óta nem éreztem ilyet, nem éreztem senkit ilyen közel. – Ugye élsz? – kuncogja nyakamba, bőrömön végigsikló leheletére összerándul a gyomrom és felnyögök. Próbálom a vállammal szűkíteni a helyet, de hatástalan.

Ujjbegyem alatt megmozdul valami, ekkor észlelem, hogy nem is tenyerembe, hanem kézfejébe fúrtam bele szerencsére csak pár milliméteres körmöm, így nem ejtettem rajta különösebb sebet. Ujjai hihetetlen módon képesek beférkőzni az enyémek közé, s még arra is futja, hogy lazítson szorításomon. Még egy puszit nyom nyakamra, újra megrándulok, de már nem olyan vészes.

- Végeztem az első leckével. – ajkába harapva felhajol, csillogó szemmel néz rám. – Örömmel értesítem, hogy már csak hatszázhuszonnyolcmilliárdszázharmincöt lecke van hátra.

- Biztató. – nyögöm bánatosan, próbálom összeszedni magam.

- Ugyan már, az elsőt is profikat meghazudtoló módon viselted. A százharmincötödiknél már egész jól fog menni. – vigyorogva rám kacsint, bosszúsan csípek arcába és gyomrozom meg, mint a nagymamák a kis unokákat.

- Justin, bejöhetek? – Carin hangja szűrődik be odakintről.

- Mindig a legjobbkor. – csóválja a fejét, s halk szitkozódások után felültet, ő maga pedig leszáll az ágyról. – Gyere! – szinte még ki sem szólt, Carin már be is nyitott.

- Scooter szeretné, ha kijönnél. Blairrel együtt. – nevem hallatán kikukkantok, Carin rám mosolyog.

- Ha Scoo szeretne valamit, akkor jöjjön ide és ne játsszon postást, mert te Carin vagy, nem Mr. Hetford. – gőzöm nincs ki lehet ez a Hetford, sosem hallottam még, de valószínűleg Justin sztárélete előtti korában volt Stradford postása. Máskülönben miért említené őt?

- Ami azt illeti, Scooter most máson dolgozik. Na, gyere már, ne kéresd magad! – Carin kézen ragadja a sztárocskát (aki nem mellesleg Justin Bieber, a fiúm), de rögtön vissza is fordul. – Blair, rád is szükség van. – felém nyújtja a kezét, s bár nem értem a miértjét, azért csatlakozok hozzájuk.

A nappaliba megyünk, ahol 8 emberke ül. Scooter természetesen az asztalfőn, a többiek pedig a kanapén elszórtan.

- Gyere, te ütődött gyerek. – Scoo meglepő kedvességgel fogadja Justint, na nem a megszólítás, mintsem inkább a mosoly és a hozzáállás kérdésében. Justin dörmög egy sort, de különösképp nem nyilatkoztatja ki nemtetszését. Engem viszont annál jobban érdekel, hogy mi folyik itt. Nem csak Scoo, de hirtelen mindenki kedvesebb lett, látszik az arcokon. De már magában a tény, hogy Scooter érthető módon adja tudtunkra az érzéseit, eléggé furcsa. Mint ahogy az is, hogy mindannyian összegyűlünk a nappaliban és látszólag hegyi beszédet fogunk hallgatni. A következő furcsaság ebből következik: vajon miről?

- Csücsüljetek le, drágaságaim. – hangjában némi gúny fedezhető fel, ami arra enged következtetni, azért még nem egészen engedett fel eddigi morcosságából. De már hasonlít önmagára.

- Mit akarsz, Scoo? Elmondhatod úgy is, ha állok. – Justin nem engedelmeskedik a leül parancsnak, amit én már megtettem. Pattie és Ryan B között találtam meg a helyem.

- Foglalj helyet, Justin. – édesanyja szintén kedvesen próbálkozik, ami tovább rontja a helyzetet. Mármint csak azt a részét, hogy furának találom a szituációt. Justin továbbra sem hajlik a beleegyezésbe.

- Biebs, gyerünk. – Fredo is bátorítja, szigorúbban, mint Pattie. De Justin erre sem hajlandó reagálni. meg akarja mutatni, hogy igenis meg van sértve és szeretne valami megbánásra utaló szót hallani a többiektől.

- Justin, ülj le! – fakad ki belőlem határozottan. Rám pillant, szinte gondolkodás nélkül iramodik a kanapé felé és valószínűleg direkt Jon mellé ül, ezzel is jelezve, hogy nem riadt meg tőle.

- Akkor most, hogy ezt is megéltük, végre belekezdhetünk. Van valami, amit szeretnénk nektek elmondani. Nem valószínű, hogy tetszeni fog, de muszáj lesz végighallgatnotok.

Scooter szavaira összevonom a szemöldököm, Justin is hasonló értetlenségről tanúskodik. Mindketten a nagyfőnökre meredünk, várva, hogy vajon milyen újabb ötletet agyalt ki.

Ami azt illeti, nem sok jóra számítok. Justin mégúgy nem.