22. Közös tinipillanatok

Sziasztok! :)

Ismét bocsánatkéréssel kell kezdenem, ugyanis megint elhúzódott 1 hétre a 2 rész közötti időszak. a Következő várakozási idő már rövidebb lesz, mert a rész félig kész van, a kommentek számától fog függni, hogy milyen hamar hozom. :)

Megragadnám akkor már az alkalmat, hogy megköszönjem az 5 érkezett kommentet is, melyre sajnálatos módon nem válaszoltam, mert valahogy megint elmaradt. Most igyekszem majd megtenni ezt is:))

Nem is tudom mit mondjak a részről...talán kicsit tovább tarthatott volna a beszélgetés...mármint többet leírhattam volna belőle. Ti mit gondoltok?

Szerintem most nem is írok semmi mást, néha rövid előszónak is lennie kell:)

Tehát komik ellenében jön a következő rész:)

Szeretlek titeket.♥

Kellemes Olvasást.♥

- Den, egy sztárnál nem úgy működik a dolog, hogy gondol egyet és elmegy akárhová. Biztos engedélyt kell kérnie az anyukájától. – bölcs gondolatokkal próbáltam nyugtatni Denise kedélyállapotát, persze a bölcstől messze állt…

- Pattie nagyon kedves. Biztos elengedte őt. 20 perce várunk. Tehát van valami más a dologban. – szomorúan hajába túrt és hátravetette magát az ágyra. – Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. – motyogott magában, de a kamera minőségének köszönhetően hallottam.

- Legutóbb tőlem is kért fél órát. De időben ott volt. Denise, csak lazíts. Ha most nem jön, majd jön holnap. – vontam vállat és belekortyoltam kakaómba.

- De már beleéltem magam. – nyöszörgött. – Tiszta jó már neked. Irigy vagyok rád, te nő. – ült fel, hogy a szemembe nézhessen.

- Miért? – nevettem fel, de csak képletesen tettem fel a kérdést. Tudtam a választ. És nem is kellett megvárnom, míg válaszol, ugyanis kopogtak. – Ó, azt hiszem, megjött. – pillantottam az ajtó irányába.

Gyorsan leraktam a kakaós poharamat az éjjeliszekrényre és anélkül, hogy ügyet vetettem volna Denise reakciójára, leszálltam az ágyról és az ajtóhoz mentem. A biztonság kedvéért azért kikukucskáltam a nézőkén, és miután Justin viccesen eltorzult fejét láttam, ezen a gondolatomon mosolyogva kinyitottam az ajtót.

- Pucér csajok, vagy azért nincs ennyire durva? – vigyorodott el „vicces” kérdésén.

- Gyere be, te tökfej. – forgattam meg a szemem, majd egy mosollyal javítottam a helyzeten.

- Komolyan kérdeztem. – mialatt bejött és én bezártam az ajtót, végig engem stírölt.

- Én meg komolyan mondtam, hogy tökfej. – próbáltam komoly maradni, de a végén sajnos elvigyorodtam.

- Oké, legyen neked karácsony. – sóhajtott fel. – Szóval semmi pucér lány? – próbálkozott azért harmadjára is.

Ezennel már csak megforgattam a szemem és állammal az ágyon fekvő laptopom felé intettem. Odasandított, majd kérdőn rám szegezte tekintetét. Közelebb léptem hozzá és suttogni kezdtem – csak azért, hogy Cassie és Denise még véletlenül se halljon semmit.

- A legjobb barátnőim, Denise és Cassie ül a kamera másik oldalán. Az egyikük, Denise, jelenleg fel van fogva a haja, óriási Belieber. Szerettem volna feldobni kicsit a hangulatát, így gondoltam, ha már ilyen jó viszonyban vagyunk… - köszörültem meg a torkom. - …akkor ki is használhatnám a helyzetet. Emellett bűntudatom is van, hogy ő imád téged, és még sosem látott testközelből, én pedig…nos…tudod… - félénken hátrébb hajoltam, úgy folytattam. - …a nap bármely percében találkozhatok veled. Meg kell tenned értem, jó? Vess be mindent, amit csak lehet. Tényleg szeretném, ha elégedett lenne. Vagyis ha én látnám rajta, hogy boldog, akkor én lennék elégedett. Ő már azzal is meg lenne elégedve, ha egy pillanatra megjelennél a képernyőn.

- Ez kedves tőled. – mosolyodott el. – Tudod mit? Ezt nem veszem részemről szívességnek. Rajongó, így szívesen boldogítom pár percig. – a végére persze elviccelte a dolgot, de szerencsére láttam rajta, hogy komolyan beszél.

- Jól van. – vettem mély levegőt, majd gyorsan kifújtam. – Köszönöm. – ejtettem ki lassan. Könnyebb volt kimondani most, mint előző alkalmakkor, de még mindig nehezemre esett úgy beszélni, hogy a szemébe nézek.

Mosolyogva bólintott, majd az ágyhoz sétáltunk, ő leült, szembe a géppel és a monitoron megjelenő kis ablakban, melyben ő látszik, igazgatni kezdte a haját. Úgy tett, mintha nem látná a másik kis ablakban ékeskedő két barátnőm. Denise viszont a szájához kapta mindkét kezét és erősen próbálkozott nem elsikítania magát, láttam rajta.

- Mit gondolsz, Blair, mennyire vagyok nőcsábász? Képes lennék meghódítani egy barna hajú lányt, akinek jelen pillanatban fel van fogva a haja? – beletúrt hajába, majd közelebb hajolt a kamerához, még mindig tükörként használva.

- Talán arra a lányra célzol? – huppantam le mellé, és mutató ujjam a kamera felé irányítottam. Denise majd’ kicsattant a boldogságtól, arcán akkora vigyor húzódott, hogy a szája a füléig ért. Jó volt így látni.

- Talán. – gondolkodott el sejtelmesen. – Ismered? – fordult felém.

- Talán. – vigyorodtam el. Justin felnevetett, majd normális pózba vágta magát és a képernyő felé fordult. – Szia, Denise! – integetett. – És persze Cassie. – csodálkoztam, hogy emlékszik a nevükre.

- Úristen, hallottad? – majdhogynem felsikított Denise, szegény Cassie meg csak mosolygott és bólogatott.

- Mizujs, lányok? Remélem jól vagytok.

- Ennél jobban hidd el, nem lehetnék. – a szívére kapta a kezét és megállíthatatlanul vigyorgott, s vigyorgott.

- Ennek örülök. – Justin félénken mosolygott. – Milyen volt a torontoi koncert? – meglepődtem, hogy éppen erről kérdez.

- Kifejezetten tetszett a OLLG-s rész. – úgy látszik, megjött Den hangja. Képes volt elmondani normális hangnemben egy egész mondatot, ami haladás.

- Szóval te vagy Denise, a nagy Belieber? – ez a kérdés határozottan jobban illett ide.

- Igen, én, és…úristen….el se  hiszem, hogy tényleg te vagy. – majdnem ismét felsikított, de mély levegőt véve visszafogta magát és próbált megkomolyodni, több kevesebb sikerrel.

- Nem olyan hihetetlen, mint gondolod. Kérdezd csak Blairt. – sunyin mosolyogva szeme sarkából rám pillantott.

- Így van. – bólogattam. – Látod, Den drágám? Nem csípem a gyerek búráját, mégis elviselem.

- Nem erre gondoltam. – nevetett fel. – Nyugodtan hidd el, hogy én vagyok, nem muszáj sikítozni, mert nincs abban semmi különös, hogy itt vagyok. – kedvesen célozgatott.

- Nekem van. – harapott ajkába olvadozva az én kis dili barátnőm. – Mikor jössz megint koncertre? A Meet&Greeten most tuti látni foglak testközelből is, bármi történjen. Na és mikor jön az új lemez? – újabb kérdést akart feltenni, de Justin felnevetett és válaszba kezdett.

- Koncert nélkül is láthatsz, hiszen jó kapcsolataid vannak.

- Most rám utalsz? – kérdeztem „felháborodottan”.

- Hát…ja, rád. – vigyorodott el.

- Cassie, menj és kérdezd meg anyát, hogy mehetünk-e New Yorkba. – fordult Denise az eddig halálos csendben ülő Cassie-hez.

- Denise, nyugi. – nézett unottan húgára. Halkan még veszekedtek egy sort, amin mi csak mosolyogtunk, de végül folytatódott a párbeszéd.

- A lemezről annyit árulok csak el, hogy éppen ma fejeztük be a 6. dal szövegének írását. De twitteren mindent megtudsz majd. Ja, és majd visszakövetlek. És ha már itt tartunk, légyszi erről a beszélgetésről senki semmit ne posztoljon sehová. Maradjon négyünk között. – kacsintott a csajokra, majd kérlelve felém fordult. Mindannyian rögtön rávágtunk egy rendbent.

- Justin, húzd fel a pólód. – „nyögött be” Denise egy meglehetősen furcsa kérést. Huh, ez érdekes helyzet. Kissé még én is zavarba jöttem, ahogy Justin is, és a kamerában látszólag Cassie is. Egyedül Den nem talált semmi kivetnivalót a kérésében.

- Annyira hülye vagy. – Cass suttogni próbált, de tisztán hallottuk. Felnevettem. – Justin, ügyet se vess a húgomra, ilyenkor vannak fura megnyilvánulásai.

- Szerintem aranyos. – mondta Justin mosolyogva, és most először megfigyeltem valamit. Bevetett egy bizonyos Justinos mosolyt és tekintetet, ami oldalról megfigyelve kitűnően látszott, hogy egy amolyan csábító-nézés. Nem tudnám megfogalmazni, hogy miből látszódott, egyszerűen csak feltűnt. A hatást pedig el is érte, ugyanis Denise megkövülten, őrülten vigyorogva és egyben olvadozva bámulta a kamerát. – A pólófelhúzást egy másik alkalomra tartogassuk, rendben? – egyértelműen, mégis kedvesen utasította vissza a kérést. Kezdtem értékelni a viselkedését. Ezt sem igazán tudom, hogy pontosan miért. Volt benne valami, ami tetszett. Talán…hogy ilyen kedves.

Legalább egy fél órát beszélgettünk négyesben, Cassie és én – a nagy „Bieber-utálók” is egész jól elszórakozgattunk és a végére egészen oldott volt a hangulat. Mérhetetlenül boldog voltam, hogy legalább ennyivel is kárpótolni tudtam Deniset. És persze Justinnak is hálás voltam, hogy ilyen sok időt szánt az „akciómra”.

- Utálom, hogy ezt kell mondanom, de a beszélgetésnek azt hiszem vége. – mondta Cassie, mire Denise felsóhajtott.

- Miért? – csodálkoztam el.

- Az uncsink átjön hozzánk aludni és 8 órára volt megbeszélve. Ha jól hallottam, éppen most csengettek. Szóval Justin, ha titokban akarod tartani a beszélgetést, akkor jobb, ha nem lát semmit. – magyarázta el röviden Cass.

- Igen, ha nem baj, akkor jobban szeretném, ha köztünk maradna. De Denise, ne aggódj, hogy most vége, mert amint mondtam, jó kapcsolataid vannak. – mosolygott a kamerába Justin, alig hittem a szememnek, hogy mindezt komolyan mondja. Az arcáról olvastam le, hogy pedig de.

- Köszönöm szépen, Justin, hogy megtetted ezt értem. Imádlak! – dobott puszit barátnőm. – És téged is szeretlek, édeském. – integetett nekem is.

- Jó bulit nektek estére, amint tudunk, feltétlenül beszélnünk kell majd megint, rendben? – kértem őket.

- Természetesen. – bólintottak azonnal rá.

- Sziasztok, lányok. – intett nekik Justin, a csajok is visszaköszöntek, én is köszöntem, majd megbontották a kapcsolatot.

Pár pillanatig tétlenül ültem az üres képernyővel szemben, Justin sem mozdult. Majd odanyúltam a kis padhoz és ujjammal az egeret az x-re irányítottam és végleg kiléptem a programból. Nagyot sóhajtottam, mire a mellettem ülő fiú rám nézett, mosoly futott át arcán, majd visszakomolyodott.

- Nagyon aranyos lányok. – értékelte röviden.

- Sokat jelentett Denisenek. Tényleg szeret téged. Helyette is köszönöm, hogy feljöttél. – tagoltan, halkan beszéltem, mintha zavarban lennék, pedig nem voltam.

- Már mondtam, nem nagy dolog. Rajongó és ismerősöm ismerőse egyben. Két nyomós ok, amiért nem mondhattam nemet.

- Megtehetted volna, hogy nem jössz fel. – emlékeztettem.

- Azon vagyok, hogy feloldjam az irántam érzett negatív érzéseidet, nem azon, hogy még jobban magamra haragítsalak. – nevetett fel. Arrébb rakta a gépet és lassacskán felállt az ágyról.

- Tényleg azért tetted, hogy ne kelts rossz benyomást? – bámultam rá értetlenül és meglepődötten.

- És azért, mert olyan szépen kértél. – mondta mosolyogva. Ezen csak megforgattam a szemem, de végül én is elmosolyodtam. – És azért, amit az előbb mondtam. Nos…ugyebár azt mondtam, hogy ezt nem veszem szívességnek, így csak egy dologgal tartozol. De időközben eszembe jutott, hogy kettővel. – hátát a falnak támasztotta, így le kellett néznie rám. Korántsem tetszett nekem ez a póz, alsóbbrendűnek éreztem magam, így hát felálltam.

- Mégpedig? – fontam karba a kezem.

- Emlékszel a liftes ügyre? – szemembe nézett, úgy ért kezeimhez és vette szét őket. Két karom erőtlenül ereszkedett testem mellé, kérdőn néztem rá, szemével olyasmit jelzett: „Nem szeretem ezt a testhelyzetet beszélgetés közben”, így megértettem, hogy miért tette az előbbit.

- Igen. – bólintottam szavára.

- Nem rémlik valami? Tudod, mikor záródott az ajtó… - próbált rámutatni a lényegre.

- Igen, tudom. „Ölelés, vagy valami?” – utánoztam mély hangját. – Erre gondolsz?

- Pontosan. – dugta zsebre önelégülten a kezeit, arcán kaján mosoly futott végig.

- És azt is szeretnéd behajtatni?

- Természetesen. – bólintott.

- Esetleg legközelebb, mert most sürgős dolgom akadt. – hazudtam kibúvóként. De aztán eszembe jutott, hogy ha azt mondom, hogy zongorázni megyek, akkor kedvesen kikerülhetem, amit meg kell tennem és hazudnom sem kell.

- Mindig fontos dolgod akad, és amúgy is átlátható a helyzet. Értem én, Blair, nem kell hazudnod, mert még a végén meg leszel büntetve. – végig mosolyogva beszélt, egyáltalán nem látszott megsértettnek. Mondata végén az ég felé nézett, ezzel jelezve, hogy az a valaki, aki megbüntetne, az Isten.

Ahogy szemeit kémleltem, miközben tiszta lélekkel beszélt hozzám, egy pillanatra átértékeltem a helyzetet. Mintha felfedeztem volna benne a „normál” Justint. A nem sztárt, hanem a köznapi embert. Aki kedves és barátságos. És jószívű. Megbízható. Magyarán egy olyan ember, akit elképzelnék egy barátnak. Aki mellett igenis mernék az az ember lenni, aki nem tud mindig tökéletesen megjelenni. Aki mellett mernék az az énem lenni, aki az ikrek mellett vagyok. Az a bolondos lány.

De sajnos ez a gondolat olyan gyorsan elrepült, ahogy jött. Pedig igazán jó gondolat volt. Kellemes és meghitt. Talán még tetszett is. És talán azért repült el ilyen hamar, mert nem tudtam elfogadni. Nem próbáltam elfogadni. Csak továbbléptem rajta azt mondván: „ez lehetetlen.” És mi van, ha mégsem? Pattie is mondhatta volna ezt, de nem tette. Igen. Pattie-t kell követnem, mert nagy dolog volt, amit velem szemben tett. Nem ítélt el, ellentétben velem, aki első pillanattól kezdve elítélem a velem szemben álló fiút.

Hosszas gondolatmenetem alig került 5 másodpercbe, hogy leperegjen elmémben. És ezen felül még arra is volt ideje, hogy kiterveljen egy tervnek nem nevezhető ötletet.

- Mi dolgod van most? – ajkamat rágva vártam válaszát.

- Vár a pizsamám. – rántott vállat kuncogva.

- Meddig bír még rád várni?

- Türelmes teremtmény.

- Olyannyira, hogy nem bánná, ha még egy óráig nélkülöznie kellene téged? – sejthette, hogy mit akarok, bár ha nem is tette, én akkor is belepirultam.

- Igen, annyira. – bólintott, majd gyanakodva méregetni kezdett.

- Lenne kedved mesélni magadról még többet? – nagyot nyeltem, mikor a lényeghez jutottam. Elmosolyodott. Igen, azzal a mosolyával, ami akkor terül el arcán, mikor sikerül neki valami. Most sikerült elérnie, hogy valójában megkértem, lógjunk együtt. Büszke voltam magamra. Ez nagy haladás magamhoz képest.

- Ha neked is magadról. – ajka megremegett a mosoly elfojtásának próbálkozásától.

- Kössük össze a kellemeset a hasznossal. – ajánlottam. – Menjünk a zongoraterembe, így mesélhetsz, én pedig ledolgozhatom a tartozásom.

- Indulhatunk. – kicsit meghajolt, kezével illedelmesen az ajtó felé mutatott.

Magamhoz vettem a terem és a szobám kártyáját, valamint a telefonom, és a cipőm felhúzása után el is indultam kifelé.

Megtartottam neki az ajtót, miután pedig mindketten elhagytuk a menedékem, bezártam azt.

- Az illedelmes meghívás után kaphatok választ, hogy meddig tudsz maradni? – indultam el a lift felé, hamar utolért.

- Ma már nem lesz semmi. Ha nem hívnak, hogy azonnali bevetés van, akkor akár egész éjszaka, amit azért mellőzzünk, több okból is. – nevetett fel.

- Egyetértek. Egy órára gondoltam, egyébként. – megnyomtam a lift hívógombját. Csendben vártuk, hogy megjöjjön, majd beszálltunk.

- Most pedig fecsegj úgy, mint egy plázacica, hogy tereld el a figyelmem. – vett mély levegőt, miután bezárult az ajtó.

- Mi? – fordultam felé értetlenül.

- Klausztrofóbiás vagyok, tényleg szükséges lenne, hogy ne jöjjön rám a hányinger. Szóval, ha megtennéd…

- Tényleg klausztrofóbiád van? Miket meg nem tud az ember! – nevettem fel. – Nekem nincs semmi fóbiám. Bár meg kell hagyni, a pókoktól meglehetősen undorodom. – mosolyogva valami „hmm…” féleséget dörmögött, mintha elgondolkodott volna. – Oké, miről beszéljek? Van egyáltalán ennek értelme? Csak kibírsz 6 emeletnyi liftezést. 10 másodperc sem kell, hogy leérjünk. Meg amúgy is, tegnap semmi bajod nem volt.

- Tegnap nem voltam tömegbe. De ma dedikálás volt, ami azzal jár, hogy bármerre fordulok, embert látok, ráadásul olyat, aki értem sikítozik. Mialatt áthaladtam a tömegen, csupán négyszer verték le rólam a sapkát és körülbelül minden második lány végighúzta a karomon a körmét. Pedig 6 biztonsági vett körül. Szóval az ilyen esetek után előjön bennem ez a dolog. De már nincs is probléma, mert kiszállhatok. – a lift csipogott, az ajtaja kinyílt, Justin szélsebesen hagyta el a kis teret.

Kint bevárt, majd együtt indultunk el a megfelelő folyosó felé. A hallban szétnézve oldalt megpillantottam egy tükröt, melyben mindketten tökéletesen látszottunk a talpunktól a fejünkig. Egy dolog nagyon feltűnt.

- Justin, húzd fel a gatyád. – pillantottam le az említett tárgyra, majd fel a szemébe.

- Egy idő után te is megszokod majd, hogy erre a parancsra sosem reagálok. – mosolygott.

- Te úgy általában semmire sem reagálsz, mész a magad feje után.

- Legalább annyi szabadságom legyen, hogy eldönthessem, felhúzom-e a nadrágomat, vagy sem.

- Hát jó. – hagytam rá nagyot sóhajtva, bár még mindig nem értettem egyet azzal, hogy mutogassa a fenekét. Oké, ez így nem teljesen igaz, mert a pólónak köszönhetően csak kis része látszott az alsójának, na de akkor is…

- Fura, hogy veled lógok. – meredt el a semmibe elgondolkodva.

- Nekem mondod? – nem is tudom, milyen fejet vágtam hozzá. Elmosolyodtam, de közben fel is sóhajtottam, na meg persze volt egy sunyi fintor is a dologban.

- Tudom, neked még furább. Csak arra kérlek, próbálj ne feszült lenni, mert utálom, ha nem jó a hangulat és olyankor általában elkezdek őrültségeket csinálni, hogy javítsam. Anya emiatt néha totál kivan. – nevetett fel.

- Nem látszik rajtad, hogy 18 vagy. – néztem rá, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak.

- Ezzel tökéletesen tisztában vagyok. – büszkén kihúzta magát.

- Mióta vagy klausztrofóbiás? – nem volt ebben semmi hátsó szándék, egyszerűen csak meglepődtem, hogy neki van ilyen.

- 7 éves korom óta, körülbelül. De pontosan nem tudom. Az egész ott kezdődött, hogy bújócskát játszottunk a haverokkal, Ryannel és Chazzel, én pedig bebújtam a szekrénybe. Anya viszont tudta, hogy szeretek oda bújni, így bezárta az ajtaját, csak azt nem tudta, hogy én már ott vagyok. Sokáig ott voltam, de a fiúk nem találtak meg, így kimentek az udvarra, mert azt hitték, hogy nem vagyok a házban. Anya pedig átszaladt a szomszédba, így teljesen egyedül maradtam. A ruhák közt, sötétben, bezárva. 10 percen keresztül kiabáltam, végül Ry talált meg. Azóta félek a bezártságtól.

Története megbabonázott. Talán nem is maga a történet, hanem ahogy elmesélte a történetet. Átélte, látszott rajta, hogy visszaemlékezett, hogy minden egyes szava igaz, nem kitaláció.

Valójában csodáltam, hogy ezt elmondta. Hiszen ki vagyok én? Csak én. Mégis megbízott bennem. Legalábbis úgy véltem, hiszen akkor nem mondta volna el. Én pedig igazán nagyra értékeltem ezt. De...mi folyik itt? Az elmúlt alig negyed órában folyamatosan csak nagyra értékelem és meglátok benne valami jót. Fura dolog, nem kicsit.

- Blair… - legyezett mosolyogva a szemem előtt.

- Hmm? – rezzentem össze. – Ja, itt vagyunk? – meglepődötten észleltem, hogy már meg is érkeztünk.

Mosollyal bólintott, én pedig a kártya után kutattam a zsebemben.

- Jó a kártyám, nem? – vigyorodtam el hangulatoldásképpen. Végighúztam az érzékelőn a plasztik tárgyat, majd visszacsúsztattam farzsebembe és benyitottam az ajtón.

- Nem is tudom, kitől van. – zárta be maga mögött a bejáratot, szintén elvigyorodott, akárcsak én.