Sajnálom, hogy megint így elhúzódott a következő rész felrakása, de valamiért nem voltam megelégedve vele. De jobb lett volna, ha felrakom 3 napja, mert nagyjából semmit nem változtattam rajta azóta sem. Na mindegy...
Az elmúlt részhez érkezett kommentok közül kiemelném poppy kommentjének egy részletét:
ui.: Kedves 20 [már 21:)] rendszeres olvasó! Legyetek szívesek felülkerekedni a lustaságotokon és írni 1 komit. Nem nagy fáradtság. Tényleg nem. Köszönöm :)
Hát ez rettenetesen jól esett♥ és egyben egyet is értek vele:D Mármint...egy részt én legalább 3 óráig írok, és egy 5 perces komment dobása szerintem ahhoz képest semmi. Nem akarok nyafogni, rábízom mindenkire, hogy gondolkodik erről:)
Szerintem én most nem is fűznék hozzá semmi mást. Ja, még egy dolog!
Nagyon szépen köszönöm Mesinek, hogy segített a zene kiválasztásában:)) Még nem értitek, de majd a rész elolvasása után fogjátok:)
Kellemes Olvasást.♥
A zongorához sétáltam, leültem a kellemesen kemény székre és eltöprengtem a billentyűket bámulva. Ez az eltöprengés leginkább abból állt, hogy az engem körülvevő zajokra próbáltam összepontosítani. Igyekeztem eldönteni, hogy mit csinál a magam mögött hagyott fiú; utánam jön, vagy amint bejött, ki is fordult. Bosszantó volt, hogy nem észleltem semmit. Még csak szuszogást sem. De nem akartam feladni. Én már megtettem a nehezét, hiszen miattam vagyunk itt. Azt akartam, hogy a beszélgetést ő kezdje, mivel az ő érdeke, hogy megismerjem, nemde?
Ujjaimat lágyan végighúztam a fehér billentyűkön és
próbáltam úgy tenni, mintha egy otthonos környezetben lennék, kicsit sem
feszült állapotban. Az utóbbiban kevésbé voltam sikeres. Sajnos még mindig nem
tudom elengedni magam, mikor egy légtérben vagyok vele. Vagy nem is az a baj. A
baj inkább az, hogy egy légtérben vagyok vele kettesben. Nincs itt senki, akitől elvárhatnám, hogy kihúzzon a
kínos pillanatokból. Nekem kell egyedül megoldani a helyzetet.
- Oké. – pattantam fel a helyemről. Szavam a gondolatomra
volt válasz, de egyben elővezette az elkövetkezendő kimondott gondolataimat is.
Megfordultam, valahogy éreztem, hogy az ajtónál áll. Keresztbe font karral és
lábbal, sunyin mosolyogva. Utálom ezt. Ezt az egész helyzetet. – Ha már egyszer
idejöttünk, legyen értelme. Nem akarok kimaradni a semmiért. Beszélsz, vagy
mehetek? – határozottan tártam elé két választási lehetőséget, nem állt
módomban ettől eltérő választ elfogadni.
- Csak vártam, hogy mikor kérsz meg. Elvégre te akartál
beszélgetni, vagy rosszul emlékszem? – elrugaszkodott az ajtótól és laza
testjárással felém közeledett. Másfél méterrel előttem végre megállt, ami bár
kevés volt, de roppant örültem neki, mert már megijedtem, hogy még tovább
akarja csökkenteni a távot.
- Attól még a sarkadra állhatsz. – ezt a választ jobbnak
találtam, mint egyetérteni vele.
- Ha megtettem volna, az lett volna a baj. Mindegy, mit
csinálok, neked az baj. – komoly volt, mosolya is eltűnt, de szemében láttam,
hogy bár tisztában van mindezzel, mégsem sértődött meg érte.
- Felejtsük el. – javasoltam.
- Amint alulmaradsz, felejtsük el? – folytatta a kötekedést.
- Veled nem lehet komolyan beszélni. – feladván a
küldetésemet egy sóhajjal az ajtó felé indultam. A baj csak az volt, hogy míg
én megtettem a köztünk elterülő másfél méternyi távot, neki volt ideje kapcsolni,
így semmi esélyem nem volt a távozásra.
- Ne add fel ilyen könnyen. – állt be elém, épphogy nem
sétáltam bele. Dühödten néztem fel rá. – Mindig addig kell kiállni magadért,
míg el nem fogadják az akaratod.
- Átmegyünk lelkizésbe?
- Egy tanács miért lelkizés? Ezek szerint én minden percben
lelkizek, csak mert ellátnak tanácsokkal? Nem. – képletes kérdésére meg is adta
a választ, amelyre én nem is tudtam volna mit mondani.
- Volt már bajom abból, hogy túlságosan kiálltam magamért. –
magyaráztam ki magam.
- Akkor ülj le, és meséld el. Azért vagyunk itt, nem? –
vonta fel szemöldökét, szemei megcsillantak. Újra sikerült elmerülnöm a
barnaságban, csakúgy, mint a koncerten. Akkor történt először és talán azóta
sem volt ilyen mély.
- Tudod mit? Igazad van. – léptem hátra egyet és egy nagyon
rövid szemezés után leültem a zongoraszékre. Kedvesen elmosolyodott, majd
becserkészte a zongora túloldalán lévő pótszéket, és leült elém, persze
meghagyva a szükséges távolságot.
- Akkor? Hallgatlak. – szólalt meg halkan hosszas némaságom
után.
- És mit meséljek?
- Mesélj arról, hogy milyen volt az életed, mielőtt
idejöttél. – persze, jobb témát nem is találhatott volna. Miért is ne pont a
legnehezebbe vágjunk bele?
- Az életem eléggé érdekes. Kissé érthetetlen, és én sem
mindig tudom, hogy mi miért történt.
- Miért érzem azt, hogy ez az én életemre is tökéletesen
jellemző? – elcsodálkozott, akárcsak én. A végén apró mosollyal mutatta, hogy
inkább érdekesnek találja, mintsem kellemetlennek.
- Nem egyszer volt olyan, hogy mások irányítottak. Egészen
kicsi korom óta modellkedem, az apukám annál a cégnél dolgozott, ahol
legtöbbször készültek rólam képek, anya szintén nagy szerepet töltött be az
irányításokban. Mindig kontroll alatt voltam, és mindig volt valaki, aki figyeljen
rám. Nem jó, ha nincs senkid, de az sem jó, ha mindig van valaki az oldaladon.
– gyorsabban jöttek a szavak, mint vártam. Máris belemélyültem az emlékekbe, de
innen tovább nem tudtam folytatni, mert olyan részhez értünk, amit nem biztos,
hogy szeretnék vele megosztani.
- Nekem pont, hogy alig volt valakim. A szüleim elváltak… -
ekkor nagyot nyeltem. - …a nagyszüleimnek kellett néha kisegíteniük anyagilag,
házunk is sok volt. Volt olyan év, mikor nem is mondhattam igazán, hogy
„hazamegyek”, mert folyamatosan váltogattuk a lakhelyünket. És valójában ennyim
volt: az anyukám, a nagyszüleim, meg a hangszereim.
Megdöbbentő volt ezt hallani. Párat pislognom kellett, mire
felfogtam. Hogy ő komolyan szegény volt?? Ez most vicc? Bár...nem látszott
rajta, hogy bármely szavát viccnek szánta volna. De ő szegény?
- Ez igaz? – kérdeztem meg elképedve.
- Hazudnék? – sóhajtott fel mosolyogva.
- De…ez hihetetlen. Sosem gondoltam volna, hogy pont te
voltál szegény. – ráztam a fejem még mindig szenvedve a kábulattól.
- Kérdezd meg Deniset, majd ő biztosít, ha nekem nem hiszed
el. A rajongóim tudják a történetem.
- Tőled akarom hallani. – csúszott ki a számon. Meglepődtem,
de már nem akartam visszaszívni.
- Legközelebb elmondom. Ne pocsékoljuk az én unalmas
élettörténetemre az időt. – kuncogott fel. – Folytatod a tiéd? – noszogatott
izgatottan. Lehajtottam a fejem, időt próbáltam nyerni a gondolkodásra, így hajam
végével kezdtem játszadozni. Gondolatom témája az volt, hogy elmondjam-e, vagy
sem. De végülis ő elmondta, mi történhet, ha én is elmondom? Így hát
felpillantottam rá, hogy beszédbe kezdjek, éppen jókor, mert pont ő is meg
akart szólalni, de gondolom csak a szokásos „ha nem akarod, nem kell” témát
lökte volna.
- Mikor 12 éves voltam, a dolgok rosszra fordultak. Még
mindig emlékszem, milyen érzés depressziósnak lenni. Szóval az történt, hogy a
szüleim folyton csak veszekedtek, mindig találtak egymásban valami
kivetnivalót, és ez addig fajult, hogy egy nap bejelentették: „Beadtuk a
válópert.” – idéztem szó szerint édesanyám hangját.
- Tudom milyen érzés az egyik szülő nélkül felnőni.
- Nekem mégsem kellett megtapasztalnom. – mosolyogtam. – Nem
váltak el. 5 nappal később meggondolták magukat és mielőtt továbbkerült volna a
papír, visszavonták. De az a pár nap nekem elég volt. És igazából azért vonták
vissza, mert látták, ahogy szenvedek. Így úgy döntöttek, hogy megpróbálják
továbbra is együtt. Megtanulták kezelni a másik hibáját – újra – és több időt
szakítottak egymásra. Egy jó dolog volt az egészben: rajtuk keresztül megtanultam,
hogy mit ne tegyek, ha kapcsolatom van. – nem törtek rám semmiféle sírógörcsök,
vagy valami egyebek, mert nekem ez a visszaemlékezés szerencsére már alig fáj.
Csupán rossz emlékként lappang bennem.
- Akkor te szerencsés voltál. – sóvárgó tekintettel nézett
rám, de emellett volt még valami, ami megdöbbentett. Irigység. Igen. Irigyelt.
És ez jól esett. Hogy egy ekkora világsztárnak nincs meg valami, ami nekem
megvan. Először jó érzés volt, de aztán belegondoltam, hogy neki milyen rossz
lehetett apa nélkül felnőni, és rögtön másképp láttam a helyzetet.
- Mondhatni. – bólintottam rá, és vártam, hogy mondjon még
valamit, mert nem szándékoztam elmondani életem azon részét, mikor a „kettős
énemmel” éltem együtt, legalábbis egyelőre nem. Láthatólag ő is rám várt, így
ismét csend állt be közénk. Egyszerre mosolyodtunk el, végül ő szólalt meg.
- És hogy kerültél ide? Úgy értem, hogy talált rád a Vogue?
- Az ügynökségnél, ahol modellkedtem, volt és még mindig van
is egy nagyon jó barátom, Joel, és őt kereste fel valójában a Vogue. Joel pedig
meg van húzatva velem, fogalmam sincs miért, de nagyon szerette volna, ha én
nyerem el a megtiszteltetést, hogy kiválasztanak. És meg is történt. A
fotózáson találkoztam Carinnel, és mint kiderült, anya egyik régi nagyon jó ismerőse.
Ez már csak egy pont volt az i-n, hiszen ezelőtt sok olyan dolog történt, ami
nagy változást hozott az életembe.
- Mint például? – kérdezte azonnal.
- Komolyan érdekel az unalmas élettörténetem? – használtam
szavait mosolyogva.
- Igen. – bólintott határozottan.
- Mint például az, hogy magántanuló lettem és Selena Gomez
tanára lett az én magántanárom, hogy OLLG lettem egy Justin Bieber koncerten,
hogy a nagy Justin Bieber nekem írt Twitteren, hogy beszélő viszonyban vagyok
Justin Bieberrel, és nem legutolsó sorban beindult a modellkarrierem. „Csupán”
ennyi. – vigyorodtam el a végén.
- Milyen gyakori szereplő lett ez a Justin Bieber az
életedben. – tettetett meglepődöttséget, majd elmosolyodott.
- Meglehetősen… - helyeseltem bólogatva.
- Bánod? – szegezte egyenesen a szemembe a kérdést.
- Erre a kérdésre még nem tudok válaszolni. – ez félig igaz
volt, de félig csak kibúvó az igazi válasz alól.
- Én tudom, hogy nem fogod megbánni. – kacsintott rám, mire
nagyot néztem, de a végén nevetésben törtünk ki.
- Ooooké. – húztam el a szót, majd ajkamba harapva fojtottam
el a nevetést.
- Beszéljünk valami vidámról. Hány pasid volt eddig?
Nem tudtam, hogy ezt most viccnek szánja, vagy komolyan
kérdezi.
- Ez olyan vidám téma? – néztem értetlenül, majd
felkuncogtam. – Egyébként 3.
- 17 éves vagy, ugye?
- Nem, 15.
- 15?? – kitágult szemmel meredt rám.
- Valójában 3 hónapja töltöttek a 17-et. – vontam vállat
egyszerűen, majd elnevettem magam. – Ha láttad volna magad! – erre gondolva még
jobban nevetni kezdtem.
- Komolyan megijedtem. Ne csinálj ilyet! – vágta be a
durcit, ami abból állt, hogy keresztbe fonta a kezét mellkasánál és lehajtotta
a fejét, úgy nézett fel rám. Oké, bevallom, ebben a pózban nagyon cuki volt.
Khm….hogy mi?? Blair, te tényleg ezt gondoltad? Hmm…mikre nem vagyok én képes
mostanában…!
- Te is csináltál már velem ilyet. – rántottam vállat. –
Egyébként miért kérdezted?
- Csak hogy bemérjem, mennyire vagy pasifaló. – vigyorodott
el.
- Mondja ezt egy nőfaló. – forgattam a szemem.
- Mi? Én nem is vagyok az. – elképedve nézett rám.
- Te is tudod, hogy de. Hány barátnőd is volt eddig?
- Hmm…nézzük csak. – ujján kezdett számolni. Mikor már a
8.-at nyitotta fel, rendesen meglepődtem. Felpillantott rám, elvigyorodott. –
3. – mondta végül. Most ő nevetett arckifejezésemen, mire én csak egy fintort
vágtam. – Vagyis ha úgy nézzük, 3 és fél. – komoly lett, elnézett a távolba.
- Miért, kentaurokkal is randizol? – kérdeztem cinikusan.
- Jaj, nem úgy értem. – nézett rám. – Az a fél…nos…
- Az a fél Selena. – mondtam ki. Azonnal meglepődtem. Ez
valójában a gondolatomban született meg, nem szándékoztam kimondani, de a
megdöbbentségtől, amit gondolatom okozott, nem tudtam kontrollálni magam.
- Eltaláltad. – mondta halkan, fejét lehajtotta.
- Szóval akkor jártok. – jelentettem ki könnyedén.
- Ez a gond. Ő nem akarja, én meg…hát…
- Te meg akarod. Értem én. – fejeztem be helyette. – A
rajongók biztos örülnének.
- Nem, nagyon nem. – fintorgott. – De, figyelj, hagyjuk
inkább ezt az egészet. Én gondom, még véletlenül sem akarlak terhelni. – sunyi
mosollyal próbálta elrejteni az érzéseit. Igenis láttam rajta, hogy szívesen
kibeszélné magát, sőt azt is láttam, hogy fáj neki ez a dolog. Persze,
megértem, Selena Gomez nem csúnya csaj. - Már ha ilyen szépen elhelyezkedtél a
zongora előtt, ideje, hogy játssz is rajta. – váratlanul ért kérése, én már el
is felejtettem, hogy még azzal is tartozom.
- Justin, nagyon muszáj? – görbítettem le a szám, nyűgösen
döntöttem oldalra a fejem.
- Semmi sem muszáj, de örülnék neki. – mosolygott kedvesen.
– Carin mondta, hogy neki már játszottál. Mit is?
- It will rain. Ismered?
- Bruno Mars?
- Igen. – bólintottam.
- Az én számaim közül tudsz valamit?
- Hogy tudnék? – mosolyodtam el kínosan.
- Ja, tényleg. Oké, kapcsoltam. – most pedig ő. - Akkor
játssz akármit. Lassú, gyors, bármi.
- Nem, Justin, nem szeretnék. – hajtottam le szégyenlősen a
fejem. Vártam, hogy erősködni kezd, de nem történt semmi. A pillanatok gyors
telte után sem. Így kénytelen voltam felnézni rá. Mikor megtettem,
elmosolyodott, de nem akárhogy! Mosolyában keveredett a sunyiság, a cukiság és
a félénkség is, ehhez kapcsolódott az oldalra döntött fej és az ajkait harapó
fogak. Újabb olyan arckifejezés, amire azt mondom: igen, ez tetszik.
- Lassút. – mondtam halkan, mire arcmimikája rögtön boldog
mosolyt formált, amire én csak megforgattam a szemem és a zongorához fordultam.
Lábammal megkerestem a pedált, ujjaimmal a kezdőhangokat. Épp mikor lenyomtam
volna a billentyűket, meggondoltam magam a dalt illetően. Nem, az nem ide
illik. Inkább játszom azt.
Megkerestem az újonnan kigondolt dalomnak a
kezdőbillentyűit, majd nagy levegőt vettem, megpróbáltam a lehető legjobban
kizárni a tényt, hogy Justin Bieber ül mellettem, és úgy fogtam fel az egészet,
mintha magamnak játszanék.
Az első hangok eljátszása után rápillantottam, a reakcióját
várva. Meglepődött, de egyben kíváncsi is volt. A billentyűket kémlelte, mikor
pedig felnézett rám, én néztem vissza a fehér és fekete mozgó testekre.
A refrén első eljátszása után jött az összekötő dallam.
Átadtam magam a zenének. Úgy ahogy sikerült megfeledkeznem a mellettem ülő,
engem vizslató fiúról. Megnyugtató volt ilyen sok kihagyás után végre újra
játszani. Aztán mikor újra jött a refrén, a zongora hangja mellett énekhangot
is meghallottam. Csukott szemem magától nyitódott ki és fordult a hang
irányába. Justin felől jött. Ő énekelte a refrént.
Belehibáztam. De gyorsan javítottam. De hogyhogy hibáztam?
Ebben a dalban még sosem sikerült hibát ejtenem, ha mégis, az is maximum egy
félrenyomás volt, de most egy teljes akkorddal tértem el az eredetitől. Nagyot
nyelve koncentráltam rá a billentyűkre, nem pedig az ő hangjára. Egy pillanatra begörnyedtem, hogy megelőzzek egy újabb
hibát, és ezúttal sikerrel jártam.
Végigvittem a dalt, az utolsó refrént már nem énekelte.
Érzékeltem, ahogy ritmusra mozgatja a lábát, kezével combján dobol, sőt szemem
sarkából még azt is láttam, hogy felsőtestével is átérzi a zenét. Örömmel
töltött el, hogy nem csak engem jár át a zene által adott energia, mikor
játszom, hiszen ez azt jelenti, hogy ha nem is mindent, de valamit jól
csináltam.
Az utolsó, halk hangok befejezte után megvártam, míg kicseng
a legeslegutolsó is, majd kezemet levettem a billentyűről, kicsivel később
pedig lábamat a pedálról. Mély levegőt vettem és felé fordultam.
Pár pillanatig csak néztük egymást, majd mosolyogva,
elismerően megtapsolt. Ezen csak felkuncogtam, és zavartan lehajtottam a fejem.
- Nem szükséges, de köszönöm. – mondtam, majd
megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ekkor vettem csak észre, hogy szívem hevesen
ver az izgalomtól. Tényleg izgultam volna?
- Jobban játszol, mint gondoltam, Blair. Nagyon durva, ahogy
bele tudod élni magad. És komolyan…tényleg profin csináltad. – sorolta
hitetlenkedve.
- Közel sincs a profihoz, Justin. – ellenkeztem. –
Mindenesetre köszönöm. – mosolyogtam rá.
- Játssz még valamit. – csúszott előrébb a széken, mohón
nézett rám.
- Mi? Dehogy. – ráztam a fejem erősen ellenkezve, kínosan
elnevettem magam.
- Kérlek, Blair. – harapott ajkába szomorúan. Mi van, ez a
gyerek nem érti, ha azt mondom, hogy nem? – Légyszi, Sharon. – lebiggyesztett
ajka kaján mosolyra húzódott.
- Ezt ne. – vágtam rá azonnal.
- Shar? – folytatta pimaszul.
- Drew. – vágtam vissza.
- Játssz. – ismét kérlelőre fogta. Átsuhant egy gondolat az
agyamon.
- Rendben. Játszok. – vigyorodtam el ezennel én kajánul.
Tudok egy dalt, ami tuti bejönne neki.
Visszafordultam Szerelmemhez, ismét megkerestem a
kezdőhangokat, és mosolyogva kezdtem el játszani a fejemben kigondolt dalt.
Az első pár másodperc után vigyorogva fordultam Justin felé,
aki még egy pár pillanatig gondolkodott a semmibe nézve, majd mikor megcsillant
a szeme és vigyorogva felém fordult, tudtam, hogy rájött a dalra.
- Oh, yeah. – kezdett bele valami hülye mozgásba.
Játszottam tovább a dalt, s csak egy mosollyal nyugtáztam a
viselkedését. Aztán elérkeztem a várva várt részhez.
- I’m sexy and I know it! – énekelte hangosan, és még
hülyébb táncba kezdett, mint ami az előbbi volt. Szinte megijedtem a
látványtól, a nevetés rögtön kitört belőlem. Az ujjaim is néha-néha
megremegtek, de ettől függetlenül sikeresen játszottam tovább. Úgy nézhettem
ki, mint aki részegen ült zongorához.
Justin fergeteges tánca :D
- Tü-tü-tü-tü-tü-tü-tü… - „énekelt” és mozgott a zenére.
Rosszallóan megcsóváltam a fejem, s egy mosollyal nyugtáztam, hogy mennyire
bejön neki ez a dal. – Figyu, mindjárt jön. – utalt ezzel a várva várt
mondatra. – Mondd te is. – hangjából éreztem, hogy vigyorog.
Bólintottam, és csak játszottam. Nagyon beleéltem magam.
Majdnem el is felejtettem, hogy mit kell tennem, de a darab szerencsére a
fejemben van, így felkészületlenül bár, de sikerült „énekelnem” a legjobb
részt.
- I’m sexy and I know it. – mondtuk egyszerre, a vigyor
mindkettőnk arcát elöntötte. Testemen végigfutott az energia, amit a billentyűk
érzete adott, így szinte erőlködés nélkül nyomtam jobban a billiket, mikor
szükséges volt.
A befejező, utolsó hangokat jó erősen játszottam, ujjaim
hirtelen vettem le a billentyűzetről, ezzel tökéletes véget adva a darabnak.
- Ez kétségbeejtően jó volt. – vigyorgott a zongora végéből.
Úristen, komolyan eltáncolt addig? – Girl look at that body, girl look at that
body, girl look at that body, I work out. – folyatta az éneklést, és ezúttal
hozzáadta azt a bizonyos „shuffling”-es mozdulatot is.
- Átalakíthatnánk a dalszöveget „We’re sexy and we know
it”-ra. – vigyorodtam el játékosan.
- Haláli vagy, komolyan mondom. – elismerően nézett rám,
majd mellém sétált, közben kezét a magasba emelte. Reflexszerűen csaptam
tenyerébe, mire mindketten elégedetten mosolyodtunk el.
- És most te játszol. – jelentettem be, s felálltam a
székről.
- Én? – fagyott arcára a mosoly.
- Talán nem szabad hallanom, hogy milyen csodabogárul
játszol? – vontam fel szemöldököm pimaszul.
- Fogadjunk Carintől loptad ezt a szót.
- Ő így jellemzett téged. – vontam vállat. – Most
bebizonyíthatod első lépésként, hogy zongorából milyen profi vagy.
A történet Justin
szemszögéből:
Rémisztően pontosan kezdett el csörögni a telefonom. Ez
mentett meg. Mintha csak egy filmben lettünk volna és mintha így kellett volna
lennie. Mintha meg kellett volna akadályoznia valaminek, hogy játsszak.
- Egy pillanat. – mondtam Blairnek, mire bólintott, én pedig
felvettem a telefont. – Mondd, Scoo.
- Nem tudom, hol a fenében vagy, de 10 perced van, hogy
vissza gyere. Édesanyád a körmét rágja, hogy mi van veled testőr nélkül.
- A zong…
- Nem érdekel. Majd itt elmondod. 10 perc. – mondta
mérgesen.
- Rendben. – mondtam megadón, de magamban dühöngtem. Scooter
lecsapta a telefont, én pedig felsóhajtva vettem el fülemtől. – Utálom ezt. –
vágtam a zsebembe a készüléket.
- Menned kell. – mondta, mintha teljesen egyértelmű lenne.
Bár lehet az volt.
- Sajnos igen. – bólintottam.
- Értem. – bólintott ő is aprót, s elnézett az ablak felé.
Úgy láttam rajta, kissé mintha megsértődött volna.
- Nem én vagyok a hibás. – próbáltam mentegetőzni. –
Legközelebb játszom neked, jó? – ajánlottam fel kedvesen.
- Aha. – bólintott ismét, majd rám sem nézve felállt és a
kijárat felé indult. Meglepődve néztem utána. Most miért kapta fel így a vizet?
A kilincsért nyúlt, de nem nyitotta ki. Másodpercekig csak
állt ott, majd visszanézett rám.
- Köszi még egyszer a szívességet. – utalt ezzel a Denise-es dologra, gondolom én. Épphogy befejezte, már
nyitotta is az ajtót.
- Blair, várj már! – indultam el utána, lépteimet szaporáznom
kellett, ha nem akartam, hogy rám zárja az ajtót. Idejében kislisszoltam,
belöktem magam után, ezzel be is zártam (ugyanis az ajtó belülről bármikor
nyitható, kívülről csak kártyával, így ahányszor bezárul, kívülről nem lesz nyitható), és még Blair kezét is sikerült elérnem. –
Most tényleg megharagudtál, vagy csak én érzem úgy? – ezt a kérdést a „Miért
haragudtál meg?” helyett kérdeztem, mert így hátha nem veszi fel annyira.
- Nem haragudtam meg, miért tettem volna? Csak mindig akkor
kell elmenned valahova, mikor…ó, tudod mit? Semmi. Majd beszélünk, Justin. Szia. – vette ki kezét az
enyémből, és szinte futólépésben haladt a lift felé. Ezt a „Majd beszélünk,
Justin”-t egyáltalán nem úgy gondolta, hogy tényleg beszélni is fogunk, láttam
rajta.
Utánamentem volna, de nem volt már annyi időm. 10 perc. Tisztában
voltam vele, hogy ha nem érek oda időben, anya elveszi valamimet. Még mindig
nem szokott le erről a baromságról, pedig már éppen ideje lenne, mégiscsak
nemsokára 18 leszek…
Idegesített, hogy vajon miért haragudott most meg. Tényleg
nem csináltam semmit. És most ezen fogok gondolkodni. Szuper.
imádom
VálaszTörlésahhh. justin szemszög véééégreee :DDDD
VálaszTörlésimádtam! *____*
nem igaz hogy mindig akkor kell mennie, amikor ilyen faszául megvannak mint a ketten. brühühühühühüh. kíváncsi vagyok justin mikor fog játszani blairnek. és hogy mit :DDD de ahogy így elképzeltem ahogy ott őrült módjára elkezd vonaglani XDDDD ezért is imádjuk :DDDD meg a részt is! <3
na kíváncsian várom a következőt :D
Csodálatos ez a rész, tényleg. Nagyon vicces, ahogy Justin abban a videóban nyomja, ha Blair mellett is így táncolt, nem csodálom, ha nevetett. És hogy közösen énekeltek, egyszerűen szuper. Az utolsó mondatoknak, hogy Justin csak azon fog agyalni, hogy a lánynak mi a baja, kifejezetten örülök. Furán hangzik, de így van. Viszont egyáltalán ők összejönnek? Ha nem, én akkor is olvasnám a történetet természetesen, mert annyira jó. De ha Justin Selenával akar járni, akkor mikor szeret bele Blairbe? Amúgy Selenát hogy képzeljem el a történetben? Olyannak, aki mindenen besértődik, vagy érzékenynek, nyávogósnak, vagy teljesen normális, jófejnek? Róla keveset írsz benne. Ő nem lényeges a sztoriban?
VálaszTörlésÉN VÉGIG VIGYOROGTAM A RÉSZT*-* annyira imádom:D most én sem tudom mi a baja Blair-nek.. de majd kiderül:D siess<3
VálaszTörléshűha, híres lettem :D #fangirling. fantasztikus lett! és ez a zongorázás dolog csak tetézte! annyira irigylem akik tudnak rajta játszani, mert szerintem a legszebb hangszer a világon!! :) én sajnos nem vagyok zenei beállítottságú....| és végre kaptunk egy Justin szemszöges részt! most hirtelen nem tudom de azt hiszem ez az első :) (ha tévedek akkor bocsánat!) tessék legközelebb hamarabb hozni a részt! meg vagyunk értve? :DD <3
VálaszTörlésLizii: köszönöm!:)
VálaszTörlésLatinGirl: Igen, megérkezett:D ó, köszönöm♥ ez igaz, tényleg "faszául megvoltak" a vége felé:D örülök, hogy úgy látod, hogy Justinnak miért akkor kell menni, nem pedig úgy, hogy Blair miért kapja fel folyton a vizet:DD hamarosan kiderül majd, hogy mit játszik;) "vonaglani".xddd próbálok sietni a résszel!
Egy irányba: awh, nagyon köszönöm♥:) hát igen, én sem tudtam volna nem nevetni:D örülök, ha tetszett:) és annak is, ha - kifejezetten - tetszett az utolsó rész:) persze, arról biztosíthatlak, hogy össze fognak jönni:D tényleg olvasnád akkor is?:O ó, hát köszönöm szépen!:)) juj.*-* olyan jól esik, hogy ennyi kérdést raksz fel, emrt ebből arra következtetek, hogy tényleg érdekel a folytatás:) cska azért, hogy kérdéseidre választ kapj, igyekszem majd hamarosan írni egy olyan részt, amiben Selena is helyet kap:) köszönöm a kommentet♥!:)
Névtelen: hah, ennek örülök:DD igen, kiderül majd:D rendben, sietek;) próbálok.......:D
poppy: híres bezoony:D oo, nagyon szépen köszönöm♥:) ezt a tulajdonságát Blairnek magamról mintáztam, mert én is alig bírok meglenni zongora nélkül.:) igen, kaptatok:DD nem, ez nem az első, volt már egy:D de lehet kettő....nem, asszem csak egyD: meg vagyunk értve, hozom, amilyen gyorsan csak tudom!:D
hát én most rövid leszek:D
VálaszTörlésImádtam *-*
te jóóóóóóóóóóóóóóóóóóó éééééééééééééééééééég*----------* ez annyira jó lett c: hihetetlen. ez a rész... tökéletes lett;)
VálaszTörlés