Kedves Olvasóim.♥
Örömmel tudatom, hogy ez a fejezet ismét extrahosszúra sikerült. Wordben számolva szinte kereken 7 oldal. Remélem örültök neki és nem bánjátok, hogy sok időt vesz majd el az olvasása.
Egy valamit szeretnék mondani. Kommentekkel kapcsolatos. Az előző részhez 6-ot kaptam. Csak nem akar nőni ez a szám. Ez az átlag nagyjából. Nem az a rossz, hanem az, hogy közben van elvileg 21 rendszeres olvasóm. És ez elszomorít. Ha valami nem jó, vagy kifejezetten rossz, akkor mondjátok meg nyugodtan! Ha nem tetszik valami, azt is. Tökmindegy mit, csak legyen visszajelzés. Jobban inspirálna az írás.
De most direkt írtam egy ilyen hosszút. És kíváncsi vagyok, hogy most hányan fognak írni:) Na, nem is mondok többet.
Kellemes Olvasást.♥
Kivételes alkalomnak számít mostanában, hogy 7:00-kor
szólalhat meg az ébresztőm. Nem voltam nyűgös, sőt, boldogan állítottam le
telefonom. Persze, mindenki boldog, mikor kikapcsolhatja az idegesítő reggeli
kakast pótoló rendszert, de én most más miatt voltam boldog. Azaz, nem is egy,
hanem több dolog miatt.
Legelőször is, a divatbemutató miatt. Rájöttem, hogy mekkora
megtiszteltetés ért, és megfogadtam, hogy ki fogom használni, nem hagyom
cserben a szakmám és Mishát sem. Nagy lehetőség, hogy igazán megmutassam magam.
Másodszor, tegnap letelt egy hét, mi pedig megkaptuk az előfizetésünket. Úgy
értem, a legvégén kapjuk majd meg a teljes összeget, ez egy azon felüli
„mellékfizetés” volt, hogy ha valaki nem hozott elegendő pénzt magával, akkor
is tudjon vásárolni valahol, legyen az akár ruhabolt, vagy egy étteremben evés.
Éppen ezért úgy döntöttem, holnap most már tényleg elmegyek egy közeli negyedbe,
ahol kiélhetem vásárlási hiányom. Harmadrészt pedig a mai programom miatt,
amire hivatalos vagyok.
9-re mentem a modellstúdióba, ahol újabb portfóliók
készültek rólam és a többiekről is egyaránt. Ezúttal hétköznapi ruhákra került
a sor, így valójában semmi extra nem volt a dologban azt leszámítva, hogy néha
a levegőt kellett átölelnem, mert az újságban elvileg a címet a kezemben fogom
tartani. Vicces és jó hangulatú volt ez a fotózás is, és el sem fáradtam, mert
a magas sarkúk közelébe se kerültem ma.
Ebédre amerikai palacsintát ettem, amiből sikerült rendesen
bekajálnom, de szerencsére még van másfél órám 4-ig, addigra pedig
„leülepszik”.
Tekintettel léve arra, hogy már mindjárt a télben járunk,
tehát hideg van, úgy is öltöztem. Egy kényelmes, fekete leggings mellett tettem
le a voksom, amihez következetesen párosult egy hosszabb póló. Megfelelőnek
találtam, hiszen az egész hotelben fűtenek, a kosarazás alatt pedig csak nem
fogok fázni…már ha tényleg kosarazásról van szó. Egyet azért még mindig nem
értettem: ha játszani fogunk, hogy tudunk beszélni? Azóta is foglalkoztat ez a
kérdés, na de hát mivel ő csodabogár, majd megoldja.
Hajamat nem fogtam fel, de a biztonság kedvéért csuklómra
húztam egy hajgumit. Telefonomon és kártyámon kívül semmit nem szándékoztam
magammal vinni, így indulásra készen álltam. Valójában még több, mint negyed
órám volt, így arra gondoltam, megkísérlem magamtól megtalálni a pályát, hogy
ne kelljen felhívnom Justint.
A hallba érve utam rögtön a recepcióshoz vezetett.
- Jó napot! – köszöntem mosolyogva. – Meg tudná mondani,
hogyan juthatok el a hotel kosárpályájához? – oké, ez irtózatosan kínosan
hangzott.
- A pálya csak bizonyos személyek számára elérhető. 4 órára
pedig már le is van foglalva.
- Tudom. Justin Bieber foglalta le. – mosolyogtam még
mindig. Pár pillanat múlva viszont gonosz gondolat futott át fejemen: mi van,
ha Justin csak szórakozott velem? Mi van, ha nincs szó semmilyen kosarazásról,
és csak le akart járatni?
- Ezt honnan tudja? – lepődött meg a recepciós csaj. Ez nagy
megkönnyebbülés volt számomra. Tehát nincs itt semmilyen átverés.
- Mivel én is meg vagyok hívva, csak éppenséggel gőzöm
sincs, merre van. – válaszoltam a kelleténél kicsit durvábban. Nem lenne
könnyebb, ha egyszerűen csak megmondaná, és nem érdeklődne? – Ha az segít a
helyzeten, a Vogue ügynökséggel vagyok itt. – próbáltam hatni rá, mert láttam rajta,
hogy nem nagyon akarja beadni a derekát.
- Újabb meglepetés. – mosolyodott el. – Tehát Vogue modell
és Justin Bieber barátja? Megtudhatnám a nevét? – vett fel barátságosabb
hangnemet.
- Elmondaná, kérem, merre van a kosárpálya? – mosollyal
próbáltam javítani a hangomban megjelenő élt.
- Végig a folyosón, majd le a -1 emeletre, kiszállva a
liftből rögtön jobbra, és a folyosó végén lesz az ajtó. – darálta le. Gondolom
azt hitte, hogy nem fogom megjegyezni, de tévedt, mert igenis sikerült.
- Nagyon köszönöm. – bólintottam. – Viszlát! – mosolyodtam
el halványan, majd megfordultam, bemértem a célpontom és sietősen indultam el.
Úgy tettem, ahogy mondta: végigmentem a folyosón, a liftek
egyikébe beszállva lementem egy emeletet, majd jobbra fordultam, s már meg is
pillantottam a körülbelül 10 méteres folyosó végén a nagy, fehér ajtót.
Ekkor fogtam fel, hogy mi fog most történni. Eszembe jutott,
hogy mit is mondott: „A csapat pedig azt
találta ki, hogy edzés helyett kosaraznánk.” A csapat. Tehát a táncosai,
például. De a csapatba gondolom Scooter is beletartozik. Meg a testőre, akinek
még nem tudom a nevét. És még ki tudja, hogy kik. Blair Collins, biztos jól
döntöttél? Még visszafordulhatsz! Nem, az bunkóság lenne. Akkor már be kell
mennem és kitalálnom valami jó érvet, amiért mégsem tudok itt lenni. Mondjuk
mert izomlázam van? De akkor azt mondja, hogy várjak egy kicsit, míg ő edz,
aztán beszélünk. Szinte látom a szemem előtt. De azt is mondhatnám, hogy
fotózásom lesz. Akkor meg azt mondja, hogy miért nem szóltam hamarabb és megint
én leszek a rossz. Jaj, sehogy sem jó. A legjobb lesz, ha bemegyek és majd
rögtönözök. Néha azokból a pillanatokból sülnek ki a legjobb dumák.
Izgatottan lépdeltem a nagy ajtó felé. Hülyeségnek tartottam
a kopogást, így nagy levegőt vettem, kifújtam, és lassan lenyomtam a kilincset.
Az ajtó felém nyílt, így nem láttam őket rögtön, és ők sem engem, csak mikor
átléptem a küszöböt. A másodperc törtrésze alatt pásztáztam körbe a terepet.
Justin a pálya közepén feküdt a földön. Csukott szemmel,
felhúzott térdekkel, szétvetett karokkal. És nevetett. Bocsánat, inkább úgy
mondom: röhögött. De nagyon.
- Ember, pofa be! – rúgott cipőjébe az egyik mellette álló
fiú, majd mosolyogva felnézett rám, amin én is elmosolyodtam, bár remegő
ajkakkal az izgalomtól.
- Sziasztok. – köszöntem halkan, s behúztam magam után az
ajtót. A kosárpalánk alatt álló férfi megindult felém, s ha jól sejtettem,
akkor ő volt Scooter.
- Kölyök! – kiáltotta el magát, tekintetét le nem véve
rólam. – Ne nézd hülyének, csak éppen vicces kedvében van. – mutatott nevetve
Justinra, aki hirtelen elhallgatott. Rá néztem, ő is éppen akkor ült fel.
Vigyorát kedves mosollyá formázta, majd felpattant és felém indult. Elkezdtem
végignézni rajta, de azon nyomban megállítottam tekintetem. Nem ez volt a
legideálisabb pillanat, azt hiszem.
- Blair.? – könnyedén mondta ki a nevem, de érdekes
hangsúlya miatt nem tudtam eldönteni, hogy most örül nekem, vagy csak szimplán
megállapította, hogy milyen lény lépte át annak a teremnek a küszöbét, amelyben
ő tartózkodik.
- Hali. – intettem félénken.
- Hogy találtál ide? – fékezett le pontosan előttem.
Felnéztem rá, de arca már nem volt ott. Csak annyit érzékeltem, hogy egyik
karja derekamra simul, illata hirtelen körbeleng, felsőteste közvetlenül
érintkezik az enyémmel. Több pillanat is eltelhetett, míg átölelt, én viszont a
sokktól még csak a kezemet sem bírtam megmozdítani. Aztán – mikor éppen vissza
akartam ölelni – elvált. Amit értékeltem benne, hogy belenézett a szemembe.
Gondolom tudta, hogy ezzel most rendesen meglepett és egyben azt is
feltételezi, hogy ha csak ketten lettünk volna, tuti ellököm, de valójában
rájöttem az utóbbi pár tizedmásodpercben, hogy akkor sem tettem volna. Szemében
láttam a képletes bocsánatkérést, és ez az, amit értékeltem, még ha nem is volt
oka rá. Lehajtottam a fejem, megköszörültem a torkom, és válaszba kezdtem.
- A nem túl kedves recepciós csajszi segített útbaigazítani.
- A barna hajú? – kérdezte Scooter.
- Igen, hosszú, barna hajú.
- Az a csaj tényleg bunkó. Justinnak viszont próbált
benyalni… - forgatta meg a szemét, majd a kezében lévő kosárlabdát pattogtatva
elindult oda, ahol eredetileg állt. Justin utána nézett, majd félőn rám
tekintett. Rögtön tudtam, hogy ez még mindig az öleléses dologra ment.
- Nincs gáz. – ráztam meg a fejem mosolyogva. Túl akartam
lépni a témán.
- Csak…hülyén jött volna le, ha simán megállok előtted. –
kezdett magyarázkodni szavakkal is.
- Justin, nem haltam bele. – suttogtam kedvesen.
- Játsszunk? – szólalt meg a pálya közepéről egy fiú, akinek
hangja visszhangként töltötte be az egész termet.
- Persze. – szólt vissza Justin ugyanúgy, majd mosolyogva
intett, hogy kövessem. – Moshe, te átjössz hozzánk, Blair megy a te helyedre. –
szólt a padon ülő hapsinak, akit jobban megnéztem, s rájöttem, hogy ő a testőr.
Tehát Moshe. – A többiek maradnak ugyanúgy. – adta a következő utasítást.
- Telefont hova rakhatom? – emeltem fel jelzésképp a
tárgyat. Rövid gondolkodás után felém tartotta a kezét, én pedig véve a jelzést
beleraktam tenyerébe. A bal oldalt elhelyezkedő 5 padsorból álló nézőtér első
padjára rakta le, ahol az enyémen kívül más kütyük is voltak.
- Szóval… - tért vissza. – Blair, ők a háttértáncosaim. –
mutatott végig a 6 fiún. A nevüket is elsorolta, de a fene tudta megjegyezni. –
Srácok, ő pedig Blair Collins, aki jelenleg a Vogue-nál pózolgat. – vigyorodott
el.
- Öö…bocsi a kérdésért, de komolyan én vagyok egyedül lány?
– tűnt fel a társaságon végignézve.
- Anya és Carin is itt volt, de fél óra után leléptek. –
forgatta meg a szemét Justin. Nagyotmondón bólintottam. – Te bal bedobó leszel,
ha az neked jó. – intézte továbbra is felém szavait. – Várj…értesz a
kosárlabdához?
- Nem te vagy az egyetlen, aki ért egynél több dologhoz. –
jött automatikusan a válasz, amihez kivételesen most egy mosoly is
kapcsolódott, így leeshetett neki, hogy csak poénnak szántam.
- Húúúúúúú! – „mondták” a fiúk, majd elnevették magukat. –
Csípős! – rakta hozzá megjegyzésképp az egyik. Justin csak vágott egy unott
fejet, de ő is mosolygott.
- Ezt egy bővebben kifejtett igennek veszem. De fogadok,
hogy engem nem fogsz megverni. – kacsintott rám, majd sportszerűen kezet
nyújtott, amit megráztam, ezzel elkezdődhetett a játék.
Memorizáltam a csapattársaim, akik között ott volt Scooter
is, mellette pedig még 3 táncos, akik közül kettő meglehetősen helyes volt.
Eleinte kínosan éreztem magam egyedüli lányként, de kezdett
kiderülni, hogy jobb vagyok, mint egyes fiúk, mint például Roy.
Csaknem egy óráig nyomtuk, pár perces megszakításokkal.
Justin olyan, mint a rakéta. Ahányszor próbáltam utolérni, mindig lehagyott. Ha
pedig én vittem a labdát, ő utolért. Amikor már látta rajtam, hogy emiatt
eléggé csúnyán nézek rá, vigyorogva bár, de végre direkt hagyta, hogy dobjak
egy kosarat. „Jutalomként” kapott egy könyököst a bordájába, amitől eljátszotta
a hattyúk halálát, meglehetősen jól, éppen ezért néha már dőltünk a nevetéstől.
De a kosarazásnak vége lett. A terem üresen kongott, csak én
voltam itt. Idegesen babráltam a telefonommal, míg Justin odavolt. Talán 2
perce, ha elment. Elkísérte a csapatot a liftig, de valószínűleg csak rólam
beszélnek valamit, mert eléggé sejtelmes módon kacsintgattak egymásra, miközben
rám-rám pillantgattak.
A szívem összerezzent, mikor csapódott az óriásajtó.
Felkaptam a fejem az immáron felém igyekvő Justin felé.
- Rossz a lelkiismereted? Oda láttam, hogy összerezzentél. –
mosolygott. Hangja betöltötte a teret, de ezzel cseppnyit sem lett jobb, mert
éles hangja végigsüvített a levegőben, ezáltal kellemetlenné téve.
- Csak nem számítottam rá, hogy így be fogod vágni. –
egyenesedtem fel görnyedt ülésemből.
- Bocsi, hogy ilyen sokáig voltam, de elmentem a mosdóba is.
- Vagy csak kitárgyalnivalótok volt rólam. – hajtottam le a
fejem mosolyogva, miközben elment mellettem felfelé haladva a lépcsőn, amely
segítségül szolgált a legutolsó és egyben legfelső padsor eléréséhez. Mondatom
hallatán viszont megállt, amit abból gondoltam, hogy ismét csend töltötte be a
levegőt, amit nadrágjának suhogása és lépése tört meg eddig.
- Hogy érted, hogy rólad? – indult el ismét, érzésem szerint
visszafelé. Jól gondoltam, rövid idő múlva két láb jelent meg előttem, így
felnéztem rá.
- Nem kell terelned, semmi gond nincs ezzel. Szóval, mit
gondolnak rólam? – ültem hátrébb, hogy ne legyek olyan közel testéhez. Egy
darabig még próbálkozott a pókerarccal, de végül felsóhajtott és leült mellém.
- Megállapították, hogy…nos… - hosszasan elgondolkodott. -
…kedves vagy. – nézett fel rám mosolyogva.
- Oké, és mit akartál eredetileg mondani? – csóváltam meg a
fejem, amivel mutatni akartam, hogy átlátok rajta és nem tetszik, hogy nem
mondja meg.
- Ezt. – vágta rá komolyan.
- Azért az ölelésért ott… - mutattam az ajtó felé. - …igazán
lehetnél őszinte.
- Most mondjam a szemedbe, hogy arról áradoztak, milyen jó
csaj vagy? – emelkedett meg hangja, kezeit széttárta. Szavain meglepődtem. De
nem mutattam semmilyen érzelmet, aminek hatására előbb-utóbb lenyugodott, s
összegörnyedve bámult maga elé. Az előbb még reagálni akartam erre, de végül én
sem mondtam semmit.
- Azt hiszem, egy magyarázattal még jövök. – motyogtam egy
ponton elmerengve. Próbáltam témát váltani és oldani a fagyossá vált
hangulatot.
- Ühüm. – bólintott.
- Azért mentem el dühösen a zongorateremből, mert…na, csak
gondolj bele! Ha az én helyemben lennél, neked nem lenne kínos, hogy végre feloldódtál,
erre elrohan az illető, te pedig megalázva érzed magad, mert kezdenél
megnyílni, erre mintha visszautasítana? – még most is át tudtam érezni az akkor
érzett érzéseim. Láthatólag meglepődött szavaimon.
- Nem gondoltam, hogy te ezt így fogod felfogni. Egyáltalán
nem akartam, hogy így legyen, hidd el. – nézett szomorúan szemeimbe.
- Tudom, de akkor így éreztem. – vontam vállat mosolyogva.
- Miért nem akadtál ki, mikor megöleltelek? – váltott
hirtelen témát.
- Tényleg elég bénán nézett volna ki, ha csak úgy megállsz.
– nevettem fel, s úgy tettem, mintha tényleg ezt gondolnám, pedig ez eszembe
sem jutott volna, ha ő akkor nem mondja. Igazából nincs érvem, hogy miért nem
bánom, hogy megtette. Talán az illata miatt. Oké, fogjuk erre!
- Még mindig keveset tudok az életedről. – teljesen felém
fordult, törökülésbe helyezkedett, mintha készen állna a mese hallgatására.
- Nincs benne semmi érdekes. Olyan, mint más átlagos tinié.
– rántottam vállat.
- Én átlag alatti voltam, úgyhogy szívesen meghallgatnám,
hogy milyen átlagosnak lenni. – mosolyodott el.
- Attól, hogy szegény voltál, még nem átlag alatti. Sőt,
mint kiderült, igazán átlag feletti.
- Nem úgy van, hogy utálsz? – nevetett fel.
- Nem. – mondtam határozottan, amin meglepődött. – Sosem
utáltalak. Ezt már sokszor megbeszéltük.
- De nem is vagyunk spanok. – vigyorgott.
- Messzi ismerősök. – próbáltam definiálni.
- Kevesebb, mint 1 méterre ülsz tőlem. Biztos, hogy messzi?
– vonta fel szemöldökét mosolyogva.
- Akkor jelző nélküli ismerősök. – kuncogtam fel.
- Jobb. – bólintott rá. – Na, hagy halljam az átlagos
élettörténeted. – csillogott fel a szeme.
- A kiskorom leginkább abból telt, hogy oviban voltam,
amikor pedig délután hazamentem, anya ölében ülve néztem, ahogy kalkulálja az
ingatlanok árait, vagy a tesómmal játszottam a szobámban. Este anya elmondta a
mesém, és lefeküdtem aludni. Pisis koromból a legjobban azok ragadtak meg. A
mesék. Főleg azok, amiket ő talált ki. A hosszú, aranyszőke hajú hercegnő és a
barna hajú lovag. A hercegnő én voltam, mellesleg, azóta már besötétült a
hajam, a lovag pedig azért volt barna hajú, mert az oviban volt egy fiú,
Benjamin, akinek barna haja volt és képzelt, belé voltam szerelmes. – nevettem
fel, majd mosolyogva lehajtottam a fejem. Az ovi óta egyszer találkoztam vele, nagyon
sokat változott, de még mindig tudtam rá úgy
nézni. Nem tudom, miért mondják, hogy az óvodai érzések elfelejtődnek. Bennem a
legtöbbje megmaradt.
- Ez aranyos. – döntötte oldalra a fejét mosolyogva, úgy
kémlelt.
- Néha, mikor manapság látok egy olyan családot a kocsiban
ülve dugóban várakozni, ahol az apa idegesen fókuszál az útra, az anya
jegyzetelve telefonál, hátul pedig 2 kisbaba ül 2 kisülésben és vagy alszanak,
vagy pedig a macijukat szorongatva néznek a semmibe. Valahogy mi is így
nézhettünk ki. A szüleim legtöbbször el voltak foglalva a céggel, a tesóm,
Geraldine és én pedig hátul vártuk, hogy mikor érünk már az oviba, ahol
legalább tudunk beszélgetni valakivel, nem pedig kocsi rendszámokat bámulni.
- De attól jó volt a kapcsolatotok a szüleitekkel, nem?
- Persze. Anya és apa amikor csak tudott, velünk
foglalkozott és megadott nekünk mindent. Csak ezek az „apró” dolgok kavartak
bele az életbe. De előnye is volt, mert a cég, ahol apa dolgozott, egy
fotóstúdió volt valójában, ahol Joel volt a főnök, vele azóta is nagyon jó
kapcsolatban vagyok, és ott bármikor csináltak rólam fotósorozatot. Így derült
ki, hogy anya és a tesóm után nekem is vannak modell-géneim.
- És te egészen elsős korod óta magántanuló vagy?
- Nem, korántsem. Az általános iskolai évek alatt csak egy
évig voltam magántanuló. A középiskolát Kanada egyik legjobb iskolájában
folytattam, ami éppen Torontóban volt. Most a 3. évben lennék, ha ott lennék. 2
hónapot jártam oda ebben az évben, aztán magántanuló lettem, mert már nem
bírtam.
- Mit? – kérdezett rá azonnal kíváncsian.
- Lehet furán fog hangzani, de kettős életem volt. Nem
akartam, hogy az iskolában megtudják, hogy modellkedem és arról sem beszéltem
senkinek, hogy nekem ezzel célom van. Csak Denise és Cassie tudott róla. Így
hát mikor suliba mentem, akkor tornacipőt vettem fel leginkább, felfogtam a
hajam, farmerekben jártam. De otthon várt a kényelem és a házunk, illetve a
szobám eleganciája, és mivel én mindvégig ilyen környezetben éltem, ilyen is
lettem. Szeretem, ha valami igényes, így a ruháim is legyenek azok. A valódi
énem tehát egy olyan személy, aki szereti a magas sarkúkat, szereti, ha ki van
engedve a haja, szokott szoknyát viselni és néha sminket is. Ez a kettősség
vezetett ahhoz, hogy magántanuló lettem. Nem bírtam már játszani a suliban.
Erre még egy lapáttal az is rátett, hogy a pasim harmadjára csalt meg és még
mindig nyomult volna. Ő csak erősítette a döntésem, hogy magántanuló akarok
lenni. Így jött a képbe Selena Gomez tanára. Azóta már azt is megtudtam, hogy
azért választották őt, mert Carin javasolta.
Csodálkozva, nagy és csillogó szemekkel itta minden szavam.
Meglepő, hogy így lekötötte őt rövid élettörténetem.
- Blair, ez… - próbált volna valamit mondani, de csak
bambult rám. – Ez minden, csak nem átlagos. – mondta végül.
- Lehet igazad van. – bólogattam. – Túl sok benne a
kockázat.
- De legalább izgalmas. Mindig is egy kihívásokkal teli
életről álmodtam. Régebben viszont maximum annyi jelenthetett kihívást, hogy
megtanuljak beszélni, aztán írni és olvasni, még később pedig, hogy hogyan
álljak meg a gördeszkán, vagy hogy hogyan kellene megszöknöm anya elől a
haverokkal.
- Most viszont sokszorosan visszakapsz mindent.
- Mondjuk igen, ez is igaz. – bólintott. – De…te jó Isten,
micsoda életed volt. – csodálkozott el még mindig.
- Aztán kaptam egy állásajánlatot, elfogadtam, és most itt
vagyok. Vogue modellként New York egyik legelőkelőbb hotelében és Justin
Bieberrel beszélgetek. Ironikus, nem? – nevettem fel.
- Hidd el, ez nekem is ugyanolyan hihetetlen.
- Mi lenne olyan hihetetlen abban, hogy velem
beszélgethetsz? Én senki nem vagyok.
- Akkor valószínűleg nem vagy tisztában magaddal. – nézett
mélyen a szemembe. Egy pillanatra elmerengtem. Legutoljára Rick volt képes így
hatalmába keríteni, és ő szerelemmel. Most Justinnak is sikerült, pedig alig
ismerjük egymást és még csak barátok sem kimondottan vagyunk.
- Mondj okokat.
- Tegnap amúgy is megígértem, hogy összeállítok egy listát.
– mosolyodott el, amire bólintottam. – Az első ok egyértelmű: mindketten
kanadaiak vagyunk. Már csak ezért is van közünk egymáshoz. Kevés a kanadai a
sztárvilágban, és aki az, annak össze kell tartani. Szóval üdv a csoportban. –
vigyorodott el tökéletes mosolyával. Na várjunk csak…! Tökéletes mosoly? Egyre
furábban fogalmazol, nem gondolod, Blair?
- Elfogadható ok. Következőt.
- A menedzserem csajának a barátnője vagy, ráadásul ő és
édesanyád évek óta ismerik egymást. Mi ez, ha nem távoli ismeretség?
- Ez még nem azt jelenti, hogy mi is automatikusan ismerősök
vagyunk. – cáfoltam. – De rendben, elfogadom. Következő?
- Te voltál a torontói koncertemen az OLLG. Ahogy én
hívtalak, a kanadai OLLG. – mosolyodott el.
- Azóta is utálom ezt a megszólítást. Maradjunk a Blairnél,
jó? – kértem nevetve.
- Oké. – bólintott vidáman. – Eddig elég nyomós érveket
soroltam fel, nem? – kérdezett rá.
- Nos… - vettem mély levegőt. – Be kell vallanom, hogy de. –
hajtottam le a fejem. Pillanatokig nem válaszolt, gondolom önelégültem
mosolygott.
- De miért akarod, hogy megismerjelek? Vagy egyáltalán mit
akarsz tőlem? – néztem fel rá kétkedve.
- Az előbbi okok miatt gondoltam azt, hogy ha már úgyis egy
hotelben „ragadtunk”, miért ne használhatnánk ki az alkalmat? Barátokból sosem
elég. – villantott meg egy féloldalas mosolyt.
- Az oké, de… - sajnos nem tudtam folytatni, mert egyszerűen
nem tudom megmagyarázni, hogy mire is akarok kilyukadni.
- És ha mindemellett még mindig kételkedsz, egy apró okot
még tudok mondani, ami talán nem is olyan apró.
- És mi lenne az?
- Vogue modell vagy, könyörgöm. – nevetett fel. – Ha egy őrült
fanról lenne szó, aki csak hírnevet akar, nem szentelnék neki túl sok
figyelmet. Nehéz lenne egy olyasvalakivel barátságot kötni, aki teljesen más
világban él, mint te és sokszor nem értené meg, hogy mit miért teszel. Te
viszont jó úton haladsz afelé, hogy híres modellé válj. Tehát foglaljuk csak
össze! Kanadai vagy, az OLLG-m voltál, a családom egyik tagjának jó barátnője
vagy, mivel Carin már a családomhoz tartozik, valamint a világ egyik
leghíresebb újsága kért fel modellnek és ráadásképp nem is vagy a rajongóm, és
emiatt úgy kezelsz, mintha egy normális fiú lennék és nekem ez hiányzik. Rakd
össze, Blair. Még mindig nem érzed mindennek a súlyát? – minden erejéből
próbálta velem megértetni, hogy mi is folyik itt.
Átgondoltam ezt az egészet. Ismét lejátszottam szavait a
fejemben. Az érveit. Mindent, amit elmondott. Többször is végiggondoltam.
Kielemeztem minden fontos szót. És belegondoltam, hogy eddig ezt miért nem
vettem észre. Egyszerűen csak azért, mert túlságosan elvonta az a figyelmem,
hogy kimutassam, nem rajongok érte. Pedig ha a dolgok mögé néztem volna, ha már
az elején próbáltam volna megismerni, ahogy Pattie tette velem, akkor minderre
hamarabb rájövök.
Felnéztem rá, de nem szólaltam meg. Láttam rajta, hogy
kíváncsi és szeretné hallani, hogy min gondolkodtam az előbbi percekben. És
hogy mire jutottam. Hogy érzem-e már a dolgok súlyát, ahogy ő fogalmazott.
- Rendben. Elgondolkodtattál. – vallottam be. Kíváncsi
tekintete még jobban az enyémbe fúródott, mintha abból akarná kiolvasni gondolataimat
szuggerálással. – De még nem fogtam fel mindent. – nyeltem nagyot. Ez félig
igaz volt, félig viszont egy tökéletes hazugság arra, hogy időt nyerjek. Nem
most, rögtön akartam kifejteni a válaszom. – Holnap még nincs késő. – próbáltam
bíztatóan elmosolyodni, hiszen láttam rajta, hogy ő márpedig most akart választ
kapni és ennek hiánya elszomorította.
- Gondold át. Mindent, amit mondtam. – bólintott rá. – És ne
keress benne semmi hátsó szándékot, mert nincs. – állt fel mosolyogva.
- Csak át kell gondolnom. Ennyi. – vontam vállat, majd
telefonomat és ajtókártyámat megragadva én is felálltam.
- Köszönöm, hogy meghallgattál. – mosolygott rám, miközben
lehajolt törölközőjéért és nyakába rakta. Most követtem el azt a bűnt, amit
bejövetelemkor elszalasztottam: végignéztem rajta. Egy mélyülepű melegítőt
viselt Suprával, felsőtestét pedig egy feszes atlétával hangsúlyozta ki,
ezáltal jól látszott kezdetlegesen kigyúrt izma. Lehet az előző beszéde tette,
de most azt gondoltam, nem is rossz pasi.
- Köszönöm, hogy elmondtad. – nem mertem szemébe nézni, de a
végén egy pillanatra mégis ránéztem.
A kijárat felé intett, s már indult is. Követtem. Csendben
szeltük át a termet, a liftig vezető úton sem beszéltünk, de amit beszállásunk
után tett, nem hagyhattam szó nélkül.
- Te az 5.-en vagy. – néztem rá felvont szemöldökkel,
ugyanis csak a 6. emelet gombját nyomta meg.
- Beugrok Carinhez. – mosolygott. Erre vágtam egy mindentudó
arcot, majd a lift végére felszerelt egész alakot tükör segítségével rendbe
raktam összekuszálódott hajtincseim. Épp mikor megfordultam, csipogott a lift,
az ajtó pedig nyílt. Justin illedelmesen megállt és maga elé engedett, amire
csak megeresztettem egy mosolyt. Az ajtómig vezető út szintén csendben telt.
Folyamatosan lassítottam, s azon töprengtem, hogyan kellene elköszönnöm. Nem
jutottam semmire, mert megszólalt, ezzel megszakítva gondolataim.
- Holnap egész nap stúdiózok, de 7-re visszaérek. –
tájékoztatott, miközben zsebre dugta kezeit. Vettem a célzást, de nem akartam
kimutatni, inkább kétségek közt hagyom.
- Én vásárlást tervezek, de még nem tudom hány órára. –
vontam vállat. Előkészítettem a kártyát az ajtóhoz és egyre közelebb lépdeltem,
már a kilincsen volt a kezem.
- Egyedül? – vonta fel szemöldökét.
- Aha. – bólogattam mosolyogva. Elgondolkodott valamin.
Másodpercekig állhattunk ott csendben. – Akkor…..jó éjt! – ragadtam meg a
pillanatot az elköszönésre.
Félénken elé léptem, mire a szívem gyorsabb dobogásba
kezdett az izgalom miatt. Lábujjhegyre kellett állnom, és hogy ne essek el,
vállába kapaszkodtam meg. Ajkaimat nagyon óvatosan arcához érintettem, és azon
nyomban el is húzódtam, egészen vissza az ajtómig. Nagyot nyelve néztem rá.
Akkor beszippantott illatát még csak most éreztem meg, tényleg olyan gyorsan
váltam el. Arca vidám volt, de ennek semmi nyoma nem látszott rajta, csak
szemében. Gondolom sikerült most nekem lesokkolnom őt. De igazából magamat is
rendesen megleptem.
Gyorsan lehúztam a kártyát az érzékelőn és Justinra sem
nézve berontottam. Megkönnyebbült sóhajjal zártam be magam után az ajtót, ami segített
megmenekülni a kínos pillanat elől. Úgy éreztem, túlságosan meleg lett hirtelen
idebent…
