2. Igazat mond?

Megérkeztem a 2. résszel. :))
Nagy meglepetésként ért, hogy már az első részhez 13 komment érkezett. Ám ami még jobban meglepett, hogy 5 rendszeres olvasóm van. Máris...húha. :D Nagyon szépen köszönööm.♥
Ebben a részben már egy kicsit több minden kiderül, legalábbis remélem. :D
Ha gondoljátok, írjatok kommentet - aminek roppant örülnék. :D És ha számíthatok rátok, mint rendszeres olvasóra, akkor fel is iratkozhattok. :)
Valamint megemlíteném, hogy akik a másik blogomról ismernek - szerintem mindenki :D - és azt gondolták, hogy Justin-os lesz ez a blog, na akkor jól gondoltátok! Ne ijedjetek meg, hogy még nyoma sincs Justinnak. Csak azért mondom, ha esetleg megfordult valaki fejében...:D De nem! Justinos ez is. ;) Csak ezt egy kicsit tovább húzom. :$ Na, persze nem a 10. részig. :DD
Na, jólvan, nem is tudom minek dumálok ennyit. Inkább olvassatok. :)
Kellemes Olvasást.♥

- Anya…én…- kezdtem óvatosan. – Magántanuló szeretnék lenni. – néztem rá a legtöbb magabiztosságomat összeszedve.

Pár pillanatig csak bámult rám édesanyám, majd szemöldöke fentebbcsúszott, mely aggodalmat és féltést mutatott.

- Mi történt? – simogatta meg az asztalon fekvő kezem.

- Hosszú. – sóhajtottam.

- Magyarázat nélkül nem egyezek bele. Lehet magyarázattal sem. Úgyhogy jó érvvel hozakodj elő. – mosolygott, ám ez csak arra volt jó, hogy álcázza az ijedtségét.

- Belefáradtam ebbe az egész játékba. Az elején még vicces volt, hogy eljátszok egy valakit, aki nem én vagyok, aztán ez unalmassá vált, most pedig már nem megy. És ott van Rick is… - panaszkodtam hevesen. Tudtam, hogy ezt a lehetőséget kell megragadnom, hogy elérjem, amit akarok, mert másodjára már nem fogja annyira komolyan venni, mint most. De egyébként meg…nem is túlzok. Tényleg elegem van az egészből.

- Mi van Rickkel? – csodálkozott.

- Egy barom. – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.

- Blair… - szólt rám.

- Akkor is. – nyavalyogtam.

- Mit csinált?

- Harmadjára is ugyanazt, mint az első két alkalommal. – tudtam le egyszerűen. Nem volt szükség hosszasabb magyarázkodására, és ez annak köszönhető, hogy anyával mindent megosztok, és ő is velem. Persze az alkalmak legtöbbjében én osztok meg vele valamit.

- Na ne. – esett le az álla.

Erre csak bólintottam és mély levegőt vettem.

- Simán el tudnék tűnni a suliból, hidd el, nem hiányoznék senkinek. – vontam vállat. Ebben nem voltam biztos, mert szerencsére van jópár barátom, de megoldanám.

- A-a, azt már nem. – rázta meg a fejét hevesen.

- De anya… - kezdtem volna.

- Eltűnni nem fogsz. Csak eljönni onnan. – mosolyodott el.

- Úristen! Komoly?! – terült el hirtelen nagy vigyor az arcomon.

- Nem. Még nem. – ez rögtön csillapított boldogságomon. – Ez nem csak úgy megy. Alszok rá egyet, rendben? A holnapot még úgyis kibírod. Utána hétvége. Addigra eldöntöm.

- Rendben, anya. – álltam fel. – Tudom, hogy jól döntesz. Bízom benned. – tettem a vállára a kezem, s eljátszottam, amit mindig szoktam. Ez amolyan kis ráadás a siker érdekében. – Nagyon szeretlek, édes, egyetlen anyukám. – öleltem meg szorosan. – Most megyek. Szia. – intettem egyet, s fapofával kimentem a konyhából. Utoljára még hallottam, ahogy halkan felkuncog. A lépcsőhöz érve én sem bírtam tovább, engem is elkapott a nevethetnék.

~*~

Nagy ásítások közepette próbáltam elhitetni magammal, hogy semmi gond nem lesz ma a suliban. A puha ágyamból a helyzet nem is tűnt annyira hihetetlennek. Reménykedni kezdtem, hogy talán mégis túl fogom élni a mai napot.

Aztán megcsörrent az ébresztőórám, amit pillantok alatt kinyomtam. Már a markomban tartogattam. Kikapcsolni mégsem volt kedvem, mert akkor hamarabb fel kellett volna kelnem.

Kelletlenül bár, de kikecmeregtem az ágyból, és egyből a fürdő felé vettem az irányt. Lassú mozdulatokkal fésültem ki a hajam, majd ugyanilyen lassan mostam fogat is. A kanapéra kikészített ruháimat úgy akasztgattam magamra, mintha legalábbis egy csigák számára rendezett versenyen lennék. De nem igazán zavart a tudat, hogy talán el is késhetek. Mai öltözékem egy egyszerű póló-farmer-ing összeállítás volt. Már megszoktam, hogy eszem ágában se legyen testnadrágot, esetleg szoknyát kikészíteni.

Miután felöltöztem, ismét a fürdőben kötöttem ki, ám hamar rájöttem, hogy nincs szükség sminkre. Ez is egy jellemzője „annak” az énemnek. Semmi smink.

Felkaptam a táskámat, és leslattyogtam a lépcsőn. A szokásoshoz híven óriási csend volt a házban. Sosem értettem a szüleimet, hogy minek ekkora ház három személy részére. Geraldine úgysem fog már velünk lakni.

Utam a konyhához vezetett, ahol megtaláltam az említett személyeket.

- Sziasztok. – köszöntem eléggé semleges hangnemben. Mindkettejüknek adtam két-két jóreggelt puszit. – Hogy aludtál anya? – kérdeztem némi hangsúlyozással.

- Kérdezd meg apádat is. – mosolygott.

- Szóval beavatott? – kaptam tekintetem apára, s rögtöni reagálás után átkaroltam a vállát, és mosolyogva néztem rá.

- Veled is ezt csinálta tegnap? – nézett anyára, miközben rám mutatott.

- Óh, velem még rosszabbat! – nevetett.

- Ma már úgyis bemész. Hétvégén eldől, rendben? – paskolta meg vállán pihenő kezem.

- Persze. Végül is egy nap szenve…na mindegy. – legyintettem. – Azt hiszem ideje is lenne indulnom. Nehogy elkéssek az utolsó napomról. – tettem halvány utalást egy mosoly kíséretében.

- Ne próbálkozz. Az nem befolyásol. – mosolygott vissza apa, mire mosolyom átváltott gúnyos mosollyá.

Anya elém rakta a tízóraim, amit elraktam, majd egy sóhaj kíséretében nekiindultam a napnak.

A nappaliban felvettem a Converse cipőm, amit már kezdtem kissé nagyon unni, de reménykedve, hogy ma kellesz utoljára felvennem, hát felvettem. A sálamat és a kabátomat is felvettem, majd kényelmesen elhelyeztem magamon a táskám.

- Sziasztok! – kukkantottam be a konyhába.

- Szia! – köszöntek egyszerre.

Én pedig már kint is voltam. Meg kell hagyni, nem volt különösebben meleg. Bár nem kellene csodálkoznom, hiszen mégiscsak november eleje van.

Míg lassú léptekkel haladtam a suli felé, gondolkodtam. Úgy össze-vissza mindenen. Mikor mi jutott eszembe. Leginkább azon törtem a fejem, hogy mennyi hasonlóság és különbség van a két énem között. A stílus teljesen más. Szeretek hordani én is laza cuccokat, főleg mikor otthon vagyok, de társaságban inkább a magas sarkút részesítem előnyben. „Ő” pedig csak lazán öltözik, semmi sarok, semmi szoknya, tehát nuku elegancia. Persze az iskolai rendezvényeken a saját cipőimben szoktam megjelenni, így az osztálytársaim nagyokat néznek a 8 centis cipőm láttán. Szerintem sokan azt nézték, mikor fogok orra bukni. Mégis inkább nekem kellett volna nézni a sok cicababát, akik még a 6 centisben is botladoznak. És ha már itt tartunk, meg kell jegyezni, hogy a magas sarkú cipő hordása nem azt jelenti, hogy valaki cicababa. Élő példa: én. Imádok azt hordani, mégsem vagyok az. Legalábbis remélem, hogy mások is így vélekednek.

A másik különbség az, hogy én szeretek sminkelni, „ő” nem. Szeretem a szempillaspirált, a szájfényt, és a tust. Az alapozót utálom. Ő viszont mindegyiket utálja.

Harmadik feltűnő különbség a haj. Én legtöbbször kiengedve hordom, a másik személy viszont általában feltűzi – ahogy most is tettem.

Hasonlóság fedezhető fel a beszédben. Ugyanaz a beszédstílusunk, de hát ez egyáltalán nem meglepő. Na és akkor itt sorolhatnánk, hogy hasonló a testalkatunk, de azért az már durva lenne. Mégsem különíthetem el magam ennyire.

Mire a sulihoz értem addig jutottam, hogy én teljesen bolond vagyok. Nem is tudom hogy szedhetem magam két részre. Én és ő. Bár…most komolyan…ezen még csak most lepődök meg?!

- Blair! – hallottam valakit a nevemet kiáltani, mire megtorpantam és körülnéztem. Senkit nem láttam, ám mikor visszafordultam eredeti pozíciómba, hirtelen előttem állt Ben.

- Jaj, anyám! – ugrottam hátrébb. – A szívbajt hozod rám. – nevettem el magam. – Szia. – adtam egy puszit arcára, amit viszonzott.

- Segítened kell. Nincs olaszházim. – nézett rám kétségbeesetten.

- Mennyi van még becsengőig?

- Negyed óra. – mondta anélkül, hogy bármiféle órára is ránézett volna.

- Szerencséd, hogy ilyen hamar ideértem. – mosolyogtam, majd a suli felé intettem, és gyors léptekben megindultam.

Ben nem igazán tartott szóval azalatt az idő alatt, míg a termünkig igyekeztünk, mégis fogadok, hogy úgyis tudja mi történt Rick és köztem. Rick csak elmondja a legjobb barátjának a dolgokat…

- És mondd, mi van Rick-kel? – kérdezte halkan, éppen vagy 10 méterre a termünktől. Hát ez remek.

- Tudod, bevallom. Éppen most gondolkodtam azon, hogy tök jó, hogy nem kérdezted meg. De mivel tudom, hogy tudod, így hanyagoljuk is a témát. Rendben, Ben? – néztem rá kérlelőn, mégis azt sugározva, hogy ha akarná sem beszélnék róla.

- Reméltem, hogy azt mondod: „Rick egy barom.” vagy valami. – nevetett fel.

- Tessék? – néztem rá kételkedve, ám elnevettem magam. – A legjobb barátod. – vágtam értetlen fejet.

- De akkor is egy barom. – fordult előre, s büszkén mosolyogva állt meg az ajtó előtt, hogy beengedjen.

- Ebben teljesen igazad van. – bólintottam helyeslően, majd bementem a terembe. – Sziasztok. – küldtem egy mosolyt úgy egyszerre mindenkinek. Ők szintén így köszöntöttek.

Tekintetem éppen akkor terelődött kedvenc kis ikreimre, mikor ők pont egy pacsi közepette voltak.

- Én is kapok? – tartottam feléjük a kezem nevetve.

- Duplát is akár. – nevetett Denise, majd mindketten belecsaptak a kezembe. – Ugye megmondtam, hogy jönni fog. – nyújtotta Cassie-re a nyelvét.

- Te kis majom, hisz’ én is azt mondtam. – bökte vállba Cassie a tesóját.

- Ne nagyon örüljetek. Lehet sikeres voltam anya és apa meggyőzésében. Hétvégéig meghozzák a döntést. – húztam el a szám. Nem azért, mert nem örülnék annak, hogy magántanuló lehetek, hanem mert akkor nem tölthetnék egy délelőttöt ezzel a két édességgel itt.

- Hé, Blair, idepasszolnád a házit? – jelent meg mellettem Ben a kezét tördelve.

- Ja! Ja, persze. Jaj, bocsi. – kaptam a homlokomhoz, majd kutakodni kezdtem a táskámban. – Tessék. – nyújtottam felé a füzetet.

- Imádlak! – mosolygott rám, majd el is tűnt.

- Komolyan odaadod a házid a seggfej pasid legjobb barátjának? – kérdezte suttogta, leesett állal Cassie.

- Csak azért mert Rick egy seggfej, ő még nem az. Ráadásul ő is azt mondta, hogy Rick egy barom.  – vontam vállat.

- Mi? Komoly? – nevetett fel Denise.

- Ühüüüm. – bólintottam, s mialatt elhúztam a szót, rájuk kacsintottam.

Ezután pedig végre elfoglaltam a helyem, ami Cassise-ék padja előtt volt.

Talán izgulnom kellett volna, talán nem, de nem izgultam, mikor Rick belépett a terembe. Nem fogok félni attól, hogy mi lesz, ha leül mellém.

- Szia, pici Blairy. – jelent meg mellettem, s már hajolt volna felém, hogy üdvözöljön a szokásossal, ám elfordítottam a fejem. Sőt, még csak arra sem méltattam, hogy kijavítsam őt, hogy ne hívjon többé így. – Hát oké. – egyenesedett fel.

Átsétált az ő oldalára, s leült mellém. Székét teljesen az enyém mellé húzta, én viszont ezt sem tettem szóvá, egyszerűen csak arrébb mentem én is a székkel.

- Blair, ne csináld ezt. – szólalt meg kérlelőn. Hallottam, ahogy Cassie és Denise azon veszekszik, vajon közbeszóljanak-e, vagy sem.

- Köszi, csajok, de nem kell. – fordultam hátra. – Nem érdekel különösebben ez a…a…személy itt mellettem. – mosolyogtam rájuk.

- Blair. – ragadta meg az állam, és maga felé fordított. Egyáltalán nem fájt, mert nem erőből tette, csak az volt a rossz benne, hogy nem akartam, hogy ezt csinálja.

- Hagyjál. – néztem rá komolyan, s leszedtem a kezét az arcomról.

- Kérlek. – suttogta, s szeme tele volt kétségbeeséssel.

- Mégis mire? – nevettem fel, persze nem a boldogságtól.

- Beszéljük meg. Egyáltalán nem úgy történt, mint ahogy te gondolod.

- Patrick, fejezd ezt be. – mondtam halkan, de így is elég határozottság volt a hangomban. – Szerinted nincs annyi eszem, hogy feltűnjön, hogy már a harmadik alkalommal is ugyanazt a dumát lököd? Ráadásul én a szememnek hiszek, nem a te szavadnak. – vágtam a fejéhez.

-  Te is tudod, hogy Monique kicsit sem érdekel. Ő mászott rám.

- Te is tudod, hogy Sissy nem érdekel. Te is tudod, hogy Gina nem érdekel. – idéztem fel azt a két mondatot, amit a két utóbbi esetkor használt. – Rick, ez annyira nevetséges.

- Köszi, Blair. – rakott le valaki elém egy füzetet.

- Nincs mit. – néztem fel Benre.

- Ne strapáld magad, haver. Te is tudod, hogy egy barom vagy. – nézett a mellettem ülő fiúra Ben.

- Tudom, hogy egy barom vagyok, Ben. Tudom, oké?

- Na, az szuper. – vigyorgott Ben. Nem értettem, hogy miért viselkedik így Ben. Jól esett, meg minden, de akkor sem jött át, hogy miért hordja le a legjobb barátját előttem.

Ekkor megszólalt a csengő, a tanár pedig már meg is jelent.

- Buon giorno, ragazzi! (Jó reggelt, gyerekek!)

- Buon giorno, professoressa! (Jó reggelt, tanárnő!) – köszöntünk kórusban.

A hetes ledarálta a jelentést, majd mindenki leült, és elkezdődött az óra.

- Én szeretlek, Blair. – suttogta. Rápillantottam, s szembeütköztem kétségbeesett pillantásával. Ekkor megremegett bennem valami.

Nem! Nem, Blair! A másik két alkalom is így kezdődött. Te is egy barom vagy, ha bedőlsz neki.

Tekintetem leszakítottam róla, s erősen a tanárra kezdtem koncentrálni. Szerencsére felszólított, így a házi bemutatása alatt – ami jó 10 perc – legalább nem Rick-re figyeltem. Viszont mikor végeztem, agyam erőteljes kattogásba kezdett.

Igazat mond vajon, vagy sem?