3. Egy döntés...vagy A Döntés?

Halii csajok.! :)

Jött egy következő hétvége, s szerencsére volt is időm, hogy részt is írjak. Megszületett az első rész, amelyben megjelenik Justin Bieber, ha még nem is teljes személyében. :)

Írtátok, hogy nem igazán értitek ezt a kettős személyiségét Blairnek, amit igazából megértek. :D Tartogatok a következő fejezetek valamelyikébe egy olyan szituációt, amelyből remélhetőleg mindenkinek kitisztul majd a kép.

Nem tudom mennyire lett ez a rész izgalmas, szerintem nem túl sokat tudtam most belerakni, de azért hátha mégis. :D

Nagyon szeretném nektek megköszönni a kommenteket, amiket az előző részhez írtatok.♥♥ Az elején, bevallom, kicsit meg voltam ijedve, hogy tényleg csak 4 komment fog érkezni, de aztán sikerült felhoznotok szerintem 10 felé, ha ól emlékszem.:)) Remélem ehhez a részhez is kapok egy párat, s nagy örömömre lenne, ha leírnátok, hogy mi tetszik nektek benne, s mi nem.

Azt hiszem ennyit szerettem volna most mondani.

Kellemes Olvasást.♥

Igyekeztem nem különösen foglalkozni Rickkel, helyette próbáltam úgy eltölteni ezt az egy napot, mintha az utolsó napom lenne itt. Mert nagyon reméltem, hogy az lesz.

Beszélgettem mindenkivel egy keveset – szerintem furcsállták is – és megpróbáltam mindennek a jó oldalát nézni.

Egyszerre volt megkönnyebbülés és szomorúság hallani a csengőt. Vége a 7. órámnak is. És remélhetőleg ez a csengő már nem csak a 7. órám végét, hanem az iskola végét is jelentette annak ellenére, hogy még közel sincs az év vége. Nagyon abban a tudatban voltam már, hogy magántanuló leszek. Igen, mert el kel hinnem. Akkor sikerülni fog. Vagyis remélem…

- Drágám, értesíts majd a fejleményekről. – lépett elém Cassie.

- Persze. – mosolyogtam rájuk, s felvettem a táskát. – Jól nézzetek meg, mert lehet utoljára láttok Converse-ben. – suttogtam nekik, mire ők elmosolyodtak.

- Azért rossz lesz nélküled. Nagyon rossz. – húzta el a száját Denise.

- Jaj, csajok, nyugi már. – próbáltam őket jobb kedvre deríteni egy mosollyal. – Délutánonként akár tanulhatunk is együtt. Lehet nem ugyanaz lesz a házi, sőt biztos, de az nem gáz. – bátorítottam őket.

- Rendben. – mondták egyszerre, majd mindhárman megöleltük egymást, és a szokásos puszi sem maradhatott el.

- Sziasztok, csajok. – köszöntem még utoljára, majd sarkon fordultam, és kifelé indultam

Mivel reggel jövetben nem hallgattam zenét, most be kellett pótoljam. Így hát gyorsan előszedtem mindent, a füleseket beraktam a fülembe, kikerestem egy jó zenét, és hazafelé vettem az irányt.

A postaláda mellett elhaladva kikaptam az újságot meg a temérdek papírt belőle, s kedvenc magazinom után keresgélve haladtam tovább a bejárat felé. Miután megtaláltam, örömmel vettem a kezembe, ám örömöm rögtön el is tűnt, mikor megpillantottam a címlapot. Már megint ő? Denise tuti örülni fog…

Gyors léptekben igyekeztem a bejárat felé, talán azt várva, hogy máris megkapom a választ a sulival kapcsolatban. De kitől is kapnám meg, mikor se apa, se anya nincs itthon?

Levetettem magamról a táskámat, majd a kissé kopó félben lévő cipőmet is, végül felakasztottam a kabátot és a sálat.

- Hahó! – próbáltam megszólítani a senkit. Halkan lépdeltem a lépcső felé, hogy halljam, ha válasz érkezik, de nem így lett. Lépteimet megszaporáztam, s már a lépcső közepénél jártam, mikor hallottam megnyikordulni valamit. Azonnal megtorpantam, s egy pillanatra elfogott a félelem.

Végigpásztáztam négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre mindent, de senkit nem láttam. Síri csend volt, s nagy, üveges házban az efféle csendek elég ijesztőek, akármennyire is otthonos a berendezés. Éppen indultam volna tovább, mikor ismét hallottam a nyikorgást.

- Van itt valaki? – csúszott ki a számon, de még én is hülyének éreztem magam. Elhatároztam, hogy erőt veszek magamon, és megnézem a nyikorgás forrását. Elvégre nem kéne betörőnek lennie, mert én magam riasztóztam ki a házat pár perce.

Óvatosan lelépdeltem a lépcsőről, s abba az irányba indultam, ahonnan a nyikorgást hallottam. A konyhában kötöttem ki. Áh, szuper, szóval tuti le akarnak késelni.

Amint beértem, megpillantottam a résnyire nyitott ablakot. Azonnal megkönnyebbültem. Már csak az volt rejtély, hogy hogyan nyitódott ki. Ezzel már kevésbé foglalkoztam, helyette gyorsan bezártam, és visszafelé vettem az irányt.

A szobámba érve levetettem a táskám a kanapéra, s abban a minutumban éppen megcsörrent a telefonom. Hirtelen elfogott az izgalom. Lehet anya az. Gyorsan előkaptam a zsebemből, és azonnal felvettem.

- Igen? – szóltam bele izgatottan.

- Kicsicsaaaaj! – majdnemhogy üvöltött a telefonba Joel.

- Joeeel – nyafogtam. Hát ez nem jött össze…

- Hát így örülsz nekem? – kapta fel a vizet.

- Mást vártam. – vontam vállat. – Na mi a helyzet? – mondtam valamivel vidámabban.

- Van számodra egy nagyon jó ajánlatom. – hangja izgatott volt.

- Az elmúlt 3 hónap alatt majdnem minden van felhívtál ezzel a dumával. Nem unod még az örökös visszautasításom? – nevettem fel.

- Addig nyomulok, amíg el nem fogadod.

- Szerintem akkor annyi a telefonszámládnak. – vigyorogtam, s levetettem magam az ágyra.

- Megéri. – mondta. Elképzeltem, ahogy most rám kacsintana.

- Na mondd akkor. Bár tudod a válaszom, de meghallgatlak. De csak azért, mert nincs itthon senki, így unatkozom. – hecceltem.

- Ó, drágám, de sajnállak. – játszotta el. – Látod, ha elfogadnád az ajánlatom, akkor nem lenne egy unalmas perced sem.

- Rendben, még ma, Joel. – forgattam meg a szemem.

- Ja, persze. Szóval. Decemberi fotósorozatot akarunk készíteni, és mindannyian téged találtunk a legalkalmasabb modellnek.

- Aha. Múlt hónapban is ugyanezt mondtad, csak akkor novemberit akartatok készíteni. – forgattam a szemem.

- Akkor is te lettél volna a legalkalmasabb. Most is te vagy. Mindig te vagy. Nem tudom miért akarod ezt feladni, Blair. – hangjában kétségbeesés és kiadós dorgálás vegyült.

- 14 fotósorozat után még mindig nem mentem semmire. Minek strapáljam akkor magam? – vontam vállat egyszerűen.

- Kiscsaj, azok a fotósorozatok profik. Hülye vagy?

- És mire mentem vele, Joel? Najó, tudod mit? Szerintem hagyjuk.

- Blair! – hallottam meg anya hangját.

- Megjött anya. Szia. – mondtam Joelnek, majd abban a pillanatban ki is nyomtam. Próbált szegény tiltakozni, de nem jött össze. – Megyek! – kiáltottam anyának, majd feltápászkodtam, és szinte rohanni kezdtem.

Mint általában, anyát most is a konyhában találtam meg.

- Hogyhogy már itthon vagy? – léptem mellé, és egy óriási puszit adtam neki.

- Mike felvett egy gyakornokot, és mivel már egyszer túlóráztam a héten, így most én jöhettem haza. – anya divattervezőként dolgozik egy cégnél, ami jelenleg a híressé válás útján menetel.

- Szuper. Na és tudod már a választ? – tértem rá a lényegre vigyorogva.

- Holnap reggel 8:30-kor megkapod a áhított válaszod. – mosolygott rám.

- Ó, nemááár. – nyöszörögtem. – Még egy nap? Legalább azt mondd meg, hogy jó vagy rossz.

- Majd eldöntöd te magad. – mosolya szélesedni kezdett.

- Köszi. – húztam el a szám.

- Milyen volt a napod?

- Átlagos. Joel pedig megint zaklatott az állásajánlatával. – mondtam unottan.

- Ha engem kérdezel, szerintem is nagy hülyeség abbahagynod. Tiszta modellalkat vagy, a nővéred is ebben a szakmában mozog, apád akár a fotósod is lehetne. Mindened megvan. Más lányok csak álmodnak ilyet.

A helyzet az, hogy igaza van. Geraldine, a nővérem már 10 éves kora óta modellkedik. Apa pedig fotós Joel cégénél. Így mikor én is modellkedtem, a nap szinte minden percében találkoztam apával.

- Mit szólnál hozzá, ha mondanék egy ajánlatot? – jutott hirtelen eszembe egy ötlet.

- Általában az ajánlataiddal csak én járok rosszul, de mondd. – nevetett.

- Egy alku lenne. Így senki nem járna rosszul. Szóval. Mi lenne, ha ti megengednétek, hogy magántanuló legyek, én pedig elvállalok egy fotózást? – ajánlottam fel.

- Egy; már elintéztem mindent a tanulásoddal kapcsolatban, tehát azon már nem változtathatunk. Kettő; én nem erőltetlek semmire. Ha akarod a fotózást, akkor vállald el, ha nem, akkor ne. Ennyire egyszerű. – mosolygott, s belekortyolt a kávéjába, amit időközben elkészített.

- Ezzel nem mentem sokra. – haraptam ajkamba. – Mindegy, megyek. – sóhajtottam, s miután feltápászkodtam a székről, a lépcső felé indultam. Reménykedtem, hogy anya utánam szól, de nem így történt.

Levetődtem a kanapéra, kezembe vettem a magazint, és rögtön belelapoztam anélkül, hogy tanulmányoztam volna a címlapot.

Alig jutottam el a második oldalig, sugdolózást hallottam az ajtó felől.

- Sziasztok, csajok! – szóltam ki mosolyogva, s mintha mi sem történt volna, tovább olvastam a cikket.

- Hogy hallottál meg? – „esett be” az ajtón Cassie nyöszörögve. Ezen csak elmosolyodtam.

- Mi járatban? – kérdeztem, s miután gyorsan befejeztem az utolsó sorokat, feléjük fordultam.

- Édes, drága, icipici, gyönyörűséges Blairy. – vetődött rám Den, s össze-vissza kezdett szorongatni.

- Uramisten, Deeen! – nevettem fel, s próbáltam védekezni, nem sok sikerrel. – Héé, eressz el! – fulladoztam játékból, de őt ez sem hatotta meg.

- Den, szerintem nem kellene megfojtanod. – szólt közbe Cassie. Egy hirtelen mozdulattal eltűnt a két engem szorongató kéz, s ahogy elterültem a kanapén, azzal együtt a levegő is beáramlott a tüdőmbe.

- Olyan lüke vagy, te csaj! – dorgáltam, de a végén csak elnevettem magam a nagy levegővételek közepette.

- Szia. – adott egy gyors puszit Cassie, majd én is, ezután pedig leült mellém.

- Mi járatban? – cikázott a tekintetem köztük. - És mire fel ez a nagy szorongatás? Csak nem kérésed lenne? – állapodott meg végül Denisen.

- Ugyaaan, Blaaair. – legyintett, s leült a másik oldalamra. Kezét könnyedén átlendítette vállamon, s nyomott egy puszit az arcomra.

- Te igazán szeretnél valamit. – néztem rá hunyorogva. Tekintete átvándorolt rajtam, s mikor én is követtem a vonalát, Cassiehez jutottam. Az ő tekintete rám szegeződött, mire Denre néztem, aki szintén rám, majd ő vissza Cassiere, ekkor én is Cassiere összpontosítottam.

- Ne nézz rám. Ő akarja. – mondta végül Cassie, ezzel arra sarkallva, hogy Denisere nézzek. Érdeklődve, egyik szemöldökömet felhúzva vártam a mondandóját, mivel tudtam, hogy az következik.

- Nos, hát…az úgy van… - kezdte nagy nehezen, de ennél tovább nem is jutott.

- Hogy szeretnél valamit. Eddig fogom. – bólogattam mosolyogva.

- Hát…ezt eltaláltad. – vigyorodott el.

- Na és mi lenne az? – kérdeztem, mire vigyora eltűnt. – Jaj, ennyire durva, vagy mi? – nevettem fel.

- Háát…neem, csak…

- Jaj, nyögd már ki, te gyerek. – forgatta a szemét Cass.

- Jólvan már, nyugodj le. Menj ki, ha nem tetszik. Nem is tudom minek vagy itt. Én akarok Blairrel beszélni. – gúnyolódott drága tesókájával.

- Nyugi, csajszi. Mondd nyugodtan. – mosolyogtam rá, ezzel mutatva, hogy nincs gáz. Ha nem fog tetszeni, amit mondd, akkor úgyis megmondom neki. De hát ő Denise. Mindenen parázik a drága.

- Oké. Egyszerűbb, ha gyorsan mondom. – vett mély levegőt. – Láttad ki van a címlapon? – bökött a mellettünk heverő újságomra.

- Igen, és egyből te jutottál eszembe. – mosolyogtam továbbra is.

- A cikket olvastad?

- Hát persze. Pont Justin Biebert fogok olvasni. – forgattam meg a szemem.

- Koncertje lesz Kanadában. – mondta, s hallottam, ahol megreccsen az ujja. Lenéztem rá, s teljesen ledöbben azon, hogy az ujját tördeli.

- De komolyan izgulsz. – ejtett rabul az ijedtség. – Mi a baj, Den? – ültem közelebb, s felkarjára simítottam kezem.

- Ajj, úgyis nemet mondasz. – pattant fel, s jobbra-balra kezdett járkálni. Segítségkérően Cassiere néztem, de ő csak elmosolyodott, és Denre nézett.

- Denise, ha nem tudom mit akarsz, addig nem tudom eldönteni, hogy mit mondjak. – álltam fel én is. – Nyugodj meg, semmi gáz nincs. Csak mondd. – tettem mindkét kezem vállára, s mosolyogva néztem gyönyörű barna szemeibe.

- Eljössz velem a Justin Bieber koncertre? – mondta. Vagyis…kérdezte. Kérdezte? Igen, kérdezte. Te jó isten.

- Nem. – vágtam rá egyből egy olyan „mitgondolszmajdpontelfogokmenni” nézés kíséretében. Ezt viszont azonnal megbántam. Szeme, mely az előbb még izgatottságtól és reménytől csillogott, most szomorúvá vált. Ez engem is szomorúvá tett, de nem értettem a kérdését. Ő viszont kicsusszant kezeim közül, és az ajtó felé indult csigaléptekben. – Úgy értem… - szóltam utána, de nem tudtam mit mondani. Egyenlőre csak meg akartam akadályozni, hogy elmenjen így, ilyen szomorúan. Utálom, mikor én rontom el a mindig jó kedvüket. És nem legutolsó sorban a lelkiismeret is erősen furdalt, hogy ilyen egyszerűen visszautasítottam őt. – Denise, várj. – sóhajtottam fel. Den lassan megfordult, s nagy örömömre újra reményteli szemekkel nézett rám. Vagy talán mégsem kéne neki örülnöm… - Miért kellene nekem Justin Bieber koncertre mennem? – kérdeztem nyűgösen.

- Mert én nem megyek. – szólalt meg a hátam mögül Cassie.

- Kedves testvérem van, nemde? – mosolygott szomorúan Denise.

- Tudod, hogy utálom azt a buz…

- Cody Simpson is egy bu…

- Cody nem az. – vágott közbe Cassie. Én csak kapkodtam a fejem ide-oda, hogy szidják egymás kedvenceit.

- Csajok, képzeljétek, én meg egyikőjüket se szeretem. – nevettem fel kétségbeesetten és egyben kínosan.

- Legalább egy Justin koncert ér is valamit, a Codyéval szemben. – fintorgott testvérére Denise, majd sarkon fordult és az ajtó felé trappolt.

- Várj már, Den! – szóltam utána. Pillanatok alatt megállt, s megfordult.

- Tudod, hogy szívem szerint nemet mondanék. – néztem rá félénken. Ő pedig újra megindult, de még idejében megállítottam. Mellé sétáltam, kézen fogtam, és a kanapé felé indultam. Leültettem, majd én is leültem mellé, majd egy nagy levegővétel után ránéztem. – Szóval?

- Mi szóval? – vont vállat.

- Az elejéről halljam a történetet.

- Egyszerű. Megkértem Cassandrát, hogy jöjjön velem, de ő nemet mondott. Lehetetlenség őt rábeszélni. Ha Justin lenne az egyetlen ember, aki kaját adna neki, ő inkább éhen halna. Úgy dinka, ahogy van. – forgatta meg a szemét. – Aztán gondoltam, te el fogsz jönni velem. De tévedtem. Most pedig, ha nem haragszotok, megyek. – azzal már állt is volna fel.

- Állj, állj, állj! – húztam vissza őt. Megilletődötten huppant le mellém. – És mégis miért gondoltad, hogy én elmegyek? Tudod, hogy én is utálom Justint. – magyaráztam az okot, amiért nem értem a logikáját.

- Azért, mert te törődsz velem ilyen téren. Úgy értem, Cassie is, de ha ő nem akar valamit, akkor nem is teszi meg. Te viszont másért megteszed azt, amit kérnek tőled. – tisztán éreztem, ahogy manipulálni próbál. Tudta, hogy az ilyenekkel óriási bűntudatot kelthet bennem. Én pedig – egyik jellemző tulajdonságom hatására – utálom, ha bűntudat gyötör, így inkább próbálok tőle minél hamarabb megszabadulni.

- Értem. – mondtam egyszerűen, s a távolba nézve próbáltam egy gyors választ kiagyalni. – Tehát akkor most tulajdonképpen arra kérsz, hogy menjek el veled egy Justin Bieber koncertre. – néztem rá megerősítésként. Ő csak bólintott. Felsóhajtottam, s tanakodásba kezdtem.

Rögtön az jutott eszembe, hogy mit veszthetek. Mégis mit veszíthetnék? 2 felesleges órát az életemből, azt igen. De egyébként nem túl sok mindent. Ja, még pénzt is. De az a legkevesebb.

Nem. El se induljak ezen a fonalon. Csak egy végeláthatatlan utat járnék be, amelynek nem találnám meg a megoldását. Egyszerűbb úton kell gondolkoznom.

Talán ha azt mondom, hogy igen, jól döntök. Miért? Mert elsősorban nem lesz bűntudatom Deniseszel kapcsolatban, ami számomra igencsak a legfontosabb. Másrészt szerzek Denisenek egy jó napot. Ez is nagyon fontos. Tudom, hogy mennyire szereti Justint, és neki ez nagyon sokat jelent. Már egy éve arról áradozik, hogy ő mennyire szeretné látni Justint élőben. Itt a lehetőség, és miattam szalassza el? Mert tudom, hogy egyedül nem menne el a koncertre… Na meg ha nagyon gonosz lennék, akkor egy picit én is jól járnék, hiszen akármennyire is utálom Justint, mégiscsak el kell ismernem, hogy Lady Gagával vetekszik. És azért elmondani azt magamról, hogy már láttam Jusitnt élőben, na az nem lenne kis piskóta. Lehet ezt kihasználásnak hívják, de hát ha egyszer már feláldozom magam, akkor nekem is legyen már hasznom.

- Megyek. – csúszott ki hirtelen egy szó a számon. S mire felfogtam a jelentőségét, Denise már nagyban sikítozott.

- Blair, ez komooooooooly? – ugrándozott a kanapén, óriási, boldog vigyorral az arcán.

- Nem tudom mennyire gondoltam át, de addig jó, míg nem gondolom meg magam. – nevettem fel.

- Atya Úr Isten, annyira köszönöm, Blairy. – borult a nyakamba, s újra úgy összeszorongatott, mint megérkezésükkor.

- Oké, de ha még mindig akarsz, akkor tényleg ne fojts meg. – játszottam el ismét a fuldoklót, mire elengedett, és mind a 32 fogát kivillantó mosollyal, s Napként csillogó szemekkel nézett rám.

- Te jó ég, megyek Justin Bieber koncertre!!! – sikítozott.

Nem igazán jutott még el a tudatomig, hogy mit mondtam, és mire vállalkoztam, de az vigasztalt, hogy örömöt szereztem Dennek.