1. Elhatározás

És akkor itt is lenne az első fejezet. :) Nagyonnagyon boldog lennék, ha érkezne pár komi, már csak azért is, hogy tudjam, tetszik-e vagy sem. Minden kommentet nagyon szívesen fogadok, negatív kritikával is jellemezhetitek, hiszen abból tanulni tudok és figyelni arra, hogy mit rontok el. :)
Remélem tetszeni fog nektek. Próbáltam rejtélyesre írni, hogy - ellentétben a másik blogommal - itt ne "minden" az elején derüljön ki.
Tényleg nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre, úgyhogy nem kell ám spórolni a kommentekkel! :D
Ui.: a képeket próbáltam úgy elhelyezni, hogy mindig ott legyen, ahol először írok róla. elég fura így, de hát így sikerült. :) Csak azért rakok bele képet, hogy el tudjátok képzelni, hogy én hogy képzelem el. :) 
És csak hogy itt is legyen egy megszokott lezárása a dolognak:
Kellemes Olvasást.♥

Tele voltam ideggel. Mégis hogy lehet ennyire hülye? Majd pont én fogok utána rohanni. Ha elment, akkor elment. Nemhogy nem leszek szomorú emiatt, még integetni is kedvem lenne neki.

Telefonom még egyszer megcsörrent. Ezentúl már vagy tizedjére. Úgy látszik nem képes felfogni, hogy letettem róla. Most mégis az Elfogadás gombot nyomtam meg az Elutasítás helyett.

- Utoljára mondom el, hogy hagyj békén. – szóltam bele idegesen. – Ha csak még egyszer is fel mersz hívni, szólok a rendőrségnek. – fenyegettem, bár ezt én sem gondoltam komolyan.

Rick O'Brien

- Nagyon kérlek, beszéljük meg. – kérlelt rekedtes hangján, amitől pár órája még a földig olvadtam volna el, most viszont egyáltalán nem hatott meg.

- Törölj ki a telefonodból, mert a végén én fogom megtenni, és nem feltétlenül sportszerű módszerrel. Szerintem te sem akarsz magadnak új telefont. – szűrtem a fogaim között. A tenyerem már fájt, ahogy körmeim belevésődnek, mivel kénytelen voltam ökölbe szorítani, ha ne akartam feleslegesen összetörni valamit, ami a közelemben van.

- Suliban találkozunk. – mondta egyszerűen, majd hangját a telefonom kicsengése követte, jelezvén ezzel, hogy a kapcsolat megszakadt.

Egyrészt megkönnyebbültem, másrészt még idegesebb lettem. Az az átkozott suli! Miért nem lehetek magántanuló? Elegem van ebből a sok álcából.

Blair Collins

Mély levegővétellel próbáltam magam lenyugtatni, s magamban már 60-ig is elszámoltam, mikor úgy döntöttem, feladom. Ehelyett megpróbálkoztam összeszedni a földre ledobott könyveim és iskolatáskám. Olyan sebességgel vágtam le a földre őket, mikor berontottam a szobába, hogy szegénykék picit szamárfülesek lettek.

Mindent a helyére raktam, majd levágódtam az egyik nagy körkanapéra, s a telefonomon villámgyorsan kezdtem mozgatni az ujjaim, csak hogy minél hamarabb beírjam az SMS-t.

Mikor végeztem a küldéssel, a kanapén hagytam, és a fürdőszoba felé indultam. Útközben lerántottam magamról a pólót, s mire beértem, már csak a zoknim volt rajtam. Azt le sem vettem, mert még így is fázok. Gyorsan magamra kapkodtam a cuccokat, ami egy melegítőnadrág és egy egyszerű atléta volt, majd visszatértem a telefonomhoz, ami éppen akkor rezdült meg. Visszahuppantam abba a testpozícióba, amiben azelőtt voltam, és megnyitottam az SMS-t.

ha nem rohantál volna el olyan gyorsan, most nem kellett volna hazajönnünk, hanem már egyből veled mehettünk volna. egyem a drága szíved. hjaj. majd megbeszéljük. csók.

Egy szemforgatással válaszoltam bolond barátnőim nyafogására, majd azon kezdtem tanakodni, hogy ha gyalog jönnek, akkor is legalább 20 perc, mire ideérnek. Mégis mit kezdjek én magammal addig?

Felsóhajtottam, a hátamra gördültem, és a plafont kezdtem tanulmányozni.

Ha azt hiszi, hogy mert híres, nekem futnom kellene utána, hát rosszul hiszi. És amúgy is, attól még nem híres, mert ő a suli legjobb kosárlabdázója. Na és a leghelyesebb pasi is, de…nemlényeg. Számomra már nem az.

A önmarcangolás és további idegeskedés elkerülése végett gyorsan felkaptam magamra egy sálat, egy sapit, egy kesztyűt, majd a nappaliba érve a csizmámat, és úgy, ahogy voltam, egy szál pulóverben mentem ki az udvarra. Nem éppen túl szerencsés ebben az őszi időben, de nem igazán foglalkoztam most ezzel.

Megragadtam a seprűt, amit még tegnap én hagytam az egyik fa törzsének támasztva, és remélve, hogy ez majd segít, a járdát kezdtem seperni, egészen a bejárattól. Elég hosszú út vezet innen a kapuig, de a düh lecsillapítására most egész jónak tűnt.

Azt hiszem, éppen most jött el az ideje, hogy pár szót váltsak anyával a tanulmányaimról. Nem akarok többé abba a francos suliba járni. Sokkal jobb volt, mikor magántanuló voltam. Igaz akkor több és jobb okom volt arra, hogy az legyek, de ez is tökéletes ok. Meg kell értenie. Kész. És amúgy is, neki ez semmit nem változtat. Így se, úgy se látjuk egymást a nap nagy részében.

Rick-ből is teljesen elegem van. Már ha csak meghallom a nevét is kiráz a hideg. Mostantól nem is fogom emlegetni. Hülye barom. Nagyon rosszul gondolta, mikor azt hitte, hogy harmadjára is megbocsátok. Hülye voltam, hogy azt a kettőt is elnéztem neki. Nagyon hülye.

Gondolataim két fő témája a suli és Rick volt. Nem nagyon tudtam ezektől eltérni, a végére mégis annyi szál kavargott a fejemben, hogy úgy döntöttem, abbahagyom. Lenyugodni jöttem ki sepregetni, akkor minek gondolkodok azon, ami feldühített?!

Újabb mérgelődésemben észre sem vettem, hogy már nem tudok tovább hátrálni, így szépen nekimentem anya kedvenc virágának. Azaz, csak majdnem mentem neki, ugyanis valahogy sikerült kikerülnöm, ám ennek az volt az ára, hogy kilebbentem az egyensúlyomból. Mégsem sikerült elesnem, ugyanis egy segítő kéz visszatartott a borulástól.

Balra: Cassie Olson ; Jobbra: Denise Olson

- Opszi! – hunytam le a szemem, és vontam össze a szemöldököm, felkészülve arra, hogy segítőm dorgálásba kezd, bár tudtam, hogy Cassie úgysem fog megnyikkanni.

- Csak nem azért sepregetsz, mert ideges vagy, és ennek ellenére még most is azon gondolkodsz, ami feldühített? – kérdezte mosolyogva, majd egy rántással segített felegyenesedni.

- Öhm…nem. – próbáltam ellenkezni.

- Tehát igen. – vigyorgott Denise. Egy szemforgatással nyugtáztam, hogy megint nem sikerült elrejtenek a gondolataimat előlük.

Majdnem a szívbaj jött rám, mikor a pulcsizsebemben pihenő telefonom megrezzent.

- Gyertek. – intettem a fejemmel, majd rá sem nézve a képernyőre elfogadtam a hívást, mialatt bezártam a kaput. –Igen? – szóltam bele.

- Szia, kicsicsaj. – köszönt bele vidáman a számomra jól ismert hang.

- Joel? – lepődtem meg. Erre Cassie és Den is megfordult. Mutattam, hogy menjetek, mire elindultak, én pedig valamivel lassabban követtem őket.

- Hogy vagy mostanság? – kérdezte kedvesen.

- Akarsz valamit. – jöttem rá rögtön.

- Dehoooogy.

- Dehogyneeeem.

- Oké, de. – adta meg magát. – Egy munkáról lenne szó…

- Joel. Nem. – vágtam azonnal közbe. – Nem vállalok semmilyen munkát.

- Blair, hallgass meg. – kért.

- Tudod nagyon jól, hogy már letettem erről. Kész. Sajnálom. – szögeztem le, miközben bementem a házba és levettem a cipőm.

- Nem hagyhatsz fel valami olyasmivel, amiben profi vagy. – dorgált.

- Nem vagyok profi. És sajnálom, de most itt vannak a csajok, szóval leteszem. Csók, Joel! – köszöntem el, majd válaszra sem várva kinyomtam.

- Újabb munkaajánlat? – jelent meg az ajtóban Cassise, azaz Cassie és Denise, és félelmetesen egyszerre kérdezték, ráadásul még a mozgásuk is ugyanaz volt.

- Csajszik, mi lenne, ha leszoknátok erről a „frászt hozzátok rám” cuccról? Szerintem nem is tudjátok mennyire ijesztő, mikor ugyanúgy viselkedtek. Olyan, mintha kettős látásom lenne, ami pedig olyan, mintha megőrültem volna. – vezettem le nekik lépésről lépésre.

- Egy petéből vagyunk, csodálkozol? – vigyorgott Cassie.

- Igen, sajnos még mindig. – ráztam meg nevetve a fejem, majd mindkettejüket kézen fogtam, így indultunk a szobám felé.

- Na és akkor mi a helyzet Rick-kel? – tért rá a tárgyra Cassie.

- Utálom. – adtam a tömör választ, miközben a sállal és kesztyűvel küszködtem.

- Azaz? – noszogatott Denise.

- Nagyon nem szeretem őt. – fogalmaztam kicsit másképp.

- Miért? Mi történt? – kapcsolódott be Cassie is.

- Megint ugyanazt csinálta, mint mindig. – vontam vállat.

- Kathrine? – tippelt Den, bár tudom, hogy tudta, hogy ő az.

- Az hát. – vágtam le magam közéjük.

- Sajnálom, szivem. – ölelt át Cassie, majd Denise is így tett.

- Nem kell sajnálni, csajok. Én sem sajnálom. – mosolyodtam el, s mindkettőjüket átkaroltam. – Vagyis sajnálom, de csak azt, hogy anno olyan barom voltam.

- És a suliban hogy fogod bírni a jelenlétét?

- Nem akarok suliba járni. – feleltem egyszerűen, mire mindketten elhajoltak és elképedve néztek rám.

- De akkor…?

- …magántanuló?

- Így van. – bólintottam mosolyogva Denise okos gondolatára.

- Blair, ne csináld már. – szomorodott el Cassie. – Hogy fogunk mi minden nap találkozni? Pár évvel ezelőtt is így volt. Ne kövesd el ugyanazt csak azért, hogy távol maradj a hülye pasidtól.

- Nem csak ez a baj, Cass. – hajtottam le a fejem.

Nem jött rögtön válasz. Valószínűleg – ahogy ismerem őket – összenéztek, és azt latolgatják, hogy melyikőjük kérdezzen rá.

- Mondd el, Blairy. – tette Den a kezét a térdemre, mire felnéztem rá, így szembetaláltam magam féltő szemeivel. Ezek a szemek, és persze Cassieé is, mindig megnyugtatnak valamelyest.

- Túl sok ez így nekem. – sóhajtottam fel.

- Micsoda?

- Csakis ti tudjátok az egész suliban, hogy ki vagyok valójában. Senki más. Senki. – suttogtam a végét. – És éppen emiatt más vagyok a suliban, mint itthon. És elegem van ebből.

- Te szeretted volna így, nem?

- Igen, én. De suliba járni nem én akartam. De mivel muszáj volt, így ki kellett találnom valamit, amivel beilleszkedhetek. Mára már belejöttem a szerepem eljátszásába, és ugyebár néha még titeket is sikerült megtévesztenem… - pillantottam fel rájuk mosolyogva, mire ők elvigyorodtak. - …de most elég volt. Nehéz több éven keresztül másnak mutatkozni, mint aki igazából vagy. – vontam vállat, mintha nem lenne valami nagy dolog ez az egész, pedig belül túlságosan is sokat foglalkoztam ezzel.

- És ha feladnád ezt az éned, és a sulis csaj lennél? – vetette fel az ötletet Cassie.

- Az nem én lennék.

- Megértünk. – mondta együtt érzően Denise.

- Olyan édesek vagytok. – néztem Cassie-re, majd Denise-re hálásan, s a végén még egy-egy puszit is adtam arcukra.

- Megjött anyukád? – fordult Cass az ablak irányába.

- Fogalmam sincs. – ráztam meg a fejem, majd az ablakhoz siettem, hogy választ tudjak adni a kérdésre. Anya tényleg akkor parkolt fel a bejáróra. – Nagyon jó füled van. – fordultam meg mosolyogva, ám a következő pillanatban mosolyom eltűnt, mikor egy óriási ütést éreztem az arcomba találni. Ezt pedig két magas hangon nevető csajszi hangja követte.

- Borzalmasan viccesek vagytok. – vágtam fapofát, s mikor láttam, hogy mindketten ledermedtek, kikaptam a kezükből a párnád, és mindkettejüknek egyszerre adtam vissza, amit én kaptam. Jól jártak, mert csak negyedakkorát kaptak, mint amekkorát én.

Most én nevettem el magam az arckifejezésükön, ekkor viszont ők visszaszedték a kezemből a párnát, én pedig azt sem tudtam hogy meneküljek előlük. Legjobb döntésként az ajtómat láttam. Sprintelve indultam meg felé, és addig semmi baj nem volt, ám mikor kiértem a szobámból a padlószőnyeget felváltotta a kő, így a zoknival nem igazán tudtam futni.

- Menj arról! – hallottam Denise hangját, mire még gyorsabban kezdtem szedni a lábaim.

- Blair, úgyis elkapunk. – szólalt meg ezúttal Cassie nevetve.

Céltudatosan futottam a nappali felé, remélve, hogy onnan majd szerzek én is egy párnát, ám még csak be sem értem, beleütköztem valakibe.

- Ne üssetek, nincs párnám! – tartottam magam elé a kezem, és össze is görnyedtem, ám a várva várt ütés nem érkezett meg.

- Te jól vagy, kincsem? – hallottam meg anya meglepődött hangját, mire rögtön megkönnyebbültem.

- Ja, persze, csak…khm… - szedtem magam elegánsabb testpozícióba. – Cassise üldözőbe vett. – nevettem fel.

- Megvagy! – éreztem a hátsómon egy ütést, mire vigyorogva megfordultam. Denise állt előttem, ám ő elnézett mellettem. – Ó, csókolom, Mrs Collins. – mosolygott félénken.

- Szia, Denise. – köszönt anya kedvesen, majd két puszit adott nekem, aztán Dennek, és az időközben megérkezett Cassnek is. A csajok nagyon közel állnak hozzám, ezáltal a családhoz is, és tényleg családtagnak tekintem őket. Annyira édesek, és aranyosak, na meg oltárijó barátok.

- Képzeld, Joel megint hívott. – újságoltam anyának, miközben kivettem a kezéből a bevásárlószatyrot, ami eléggé tele volt, és segítettünk neki becipekedni a konyhába.

- Csak nem újabb munkaajánlat? – tippelt mosolyogva.

- De. – dörmögtem. – Nem érti meg, hogy nem vállalok többet.

- Pedig profi vagy, Blair. – próbálkozott be Cassie.

- Cass. – szóltam rá kedvesen.

- Most nem? – húzta fel egyik szemöldökét.

- Úgysem tudod neki megmagyarázni. – vigyorgott Denise. Ő még a legrosszabb napomon is fel tud vidítani, annyi energia árad belőle. Ő mosollyal segít, Cassie pedig szavakkal.

- Anya, beszélnem kell veled. – mondtam a lehető legegyszerűbben, miközben kikaptam egy almát a zacsiból, megtöröltem, és beleharaptam.

- Mondd. – nézett rám egy pillanatra, majd tekintete tovább is vándorolt a vásárolt dolgokra, s azzal szöszmötölt tovább.

- Majd ha ráérsz. Komoly. – nyeltem le a falatot, majd ismét beleharaptam.

- Cassandra Olson, nekünk már otthon kellene lennünk, nem? – tette fel Den költőien a kérdés.

- Ne menjetek már. – estem hirtelen kétségbe.

- Jó beszélgetést. – mosolygott Cass, majd arcon puszilt és megölelt, ahogy Denise is, aztán ugyanezt megtették anyával ölelés nélkül, és már húzták is a cipőjüket.

- Kikísérem őket. – mondtam anyának, majd a csajok felé indultam. – Szurkoljatok. – álltam meg előttük, mire mindketten rám pillantottak, miközben a blézerüket vették.

- Bármennyire is nem akarom, hogy magántanuló légy, remélem sikerül meggyőznöd anyukádat. – mosolygott Cass, majd egy segítő vállba veregetést adott.

- Sajnálom, csajok. – húztam el a szám. – Tudjátok, hogy szeretlek titeket. Nagyon. De meg kell próbálnom.

- Megértünk, Blairy. – mosolygott Den. – Holnap meg majd elrendezzük Rickket. – állt be támadó pozícióba, gyenge öklét maga előtt lebegtetve, ami nevetésre kényszerített.

- Azt hiszem megoldom. – vigyorogtam rá. – Szeretlek titeket. – öleltem át egyszerre őket, ők pedig egyszerre adtak puszit, mint általában.

- Mi is. – mondták egyszerre.

Mosolyogva néztük pár pillanatig egymást, majd sarkon fordultak, és hazafelé vették az irányt.

Bezártam az ajtót és visszaslattyogtam anyához a konyhába.

- Ezt majd később elrendezem. – tolta arrébb a szatyrot. – Miről szeretnél beszélni? – ült le az egyik székre, én pedig leültem mellé.

- Anya…én…- kezdtem óvatosan. – Magántanuló szeretnék lenni. – néztem rá a legtöbb magabiztosságomat összeszedve.